GPS

A férfiak imádják a kütyüket. A kütyük vagy szórakoztatnak, vagy segítenek valamiben. A szórakozással nincs különösebb gond, kivéve a Windows-t, mert az, időnként produkál olyan dolgokat, amelyekre még a megalkotója sem tudna magyarázatot adni. Ilyenkor a férfi, csúnya dolgokat dünnyög hosszan és hangosan, miközben halkabb kiadásban, a feltaláló anyukáját is emlegetni. A baj, a segíteni kész kütyükkel van. Egy férfinak ne segítsenek! Egy férfi, tök saját magától, szinte mindenre képes! Például arra is, hogy mindezek ellenére, beszerezze a segíteni kész kütyüket is, természetesen csak azért, hogy elmondhassa, hogy neki is van, és ha akarná, használhatná, de, nem akarja.

Ebbe a kategóriába tartozik a GPS is. A nő, azt gondolná, hogy azért van a férfi autójában olyan, hogy szépen beleírja a keresőbe az ismeretlen viadukt, orom, hágó, félsziget (továbbiakban fakultatív) pontos címét, és akkor a GPS, kissé szakadozott hangon ugyan, de bizton odavezeti. A nőnek csalódnia kell. Egyszer, kétszer, sokszor…

A nő azonban próbálkozik. Kedvesen. Ám a férfi, két dolog közül választ. Vagy, azt mondja, hogy:
Tudom hol van! – és nem írja be. Vagy beírja, de ahogy elkezd a hang, utasításokat adni, rendre megszegi őket. Ilyenkor a hang (szegény) ily módon reagál: – Újra…tervezem… az …útvonalat. És, újratervezi. Ritka türelmes hang! Én, simán azt mondanám, hogy: – Mi a búbánatos francnak (finomított változat) kapcsoltál be, ha tojsz arra, amit mondok…(Mindenkinek nagy szerencse, hogy nem vagyok GPS!)
Ilyen esetekben a 73. újratervezésnél halkan felvetem, hogy kapcsoljuk ki a hangot, abból a megfontolásból, hogy ha már eltévedünk, legalább csendben tegyük. Illetve, azért, mert már jobban idegesít a hang, mint az, hogy tuti el fogunk tévedni.

Egyszer három utcányira voltunk a célállomástól, melyet 1 percen belül elértünk volna, ha hallgatunk a GPS-re. E helyett, háromnegyed óráig tartott megtenni a távot, a „tudok egy rövidebb utat”, elhangzása után. A türelmetes hang, csak mondta és mondta:
– Menj…előre…három…száz….tizen…öt…métert….majd….fordulj… balra…..majd fordulj… balra.Újra….tervezem…az…útvonalat. Menj…egyenesen…három…egész…..öt…tized…métert…majd…fordulj…jobbra. – Újratervezem…

Abban az esetben, ha a férfi pontosan TUDJA, hogy hová tart, és ezért nem kapcsolja be a segítő kütyüjét, nagyon izgalmas dolgok történnek.

Természetesen először még elhittem, hogy a férfi, tudja. Bár, kissé csodálkoztam, hogy honnan a pitliből tudná, de fő a bizalom, mely ugyebár a hosszú, tartós, kiegyensúlyozott és szeretetteljes kapcsolat alappillére. Mentünk is egy ideje, amikor félénken rákérdeztem, hogy most, hol is vagyunk valójában? Ugyanis a környezet, kezdett hasonlítani a tanyavilágra, mi meg a belvárosba indultunk. Éles elmével, azonnal megállapítottam, hogy nem befelé, hanem kifelé megyünk. A férfi becsültére legyen mondva, ezt, akkor, Ő is elismerte. (Nagyon, nem is tehetett mást, hisz egyre-másra jelentek meg a falvak nevei, melyeken áthaladtunk.) Kissé morózusan hozzátette, hogy itt nem nagyon tud megfordulni, majd, ha lesz rá lehetősége.

Azért fohászkodtam, hogy még azelőtt forduljunk meg, mielőtt meglátom az Európa VÉGE feliratot. Miután visszakecmeregtünk a városba, már örültem is kicsit, hisz ezeket a falvakat, saját jószántamból, sosem láttam volna.

Tekintsük „kalandparknak” országocskánkat, és olykor a szomszédosokat is. Milyen izgis, nem? Bemenni háromszor Belgrádba fél órán belül, és nem áthaladni rajta úti célunk felé? Tök buli. A harmadszorinál finoman felvetettem, hogyha ugyanazon az útvonalon megyünk, mint az előző kettőnél, akkor nagy valószínűséggel, akár negyedszer, vagy ennél sokkal többedszer is be fogunk menni. Ellenben nem haladunk előre, mert valahogy mindig kijövünk…A férfi figyelmeztetett, hogy ne idegesítsem, mert így nem tud koncentrálni. Már a nyelvem hegyén volt, hogy bé kéne kapcsolni a GPS-t, de nem tettem. Inkább kényelembe helyeztem magam, és vártam sorsom jobbrafordulását.

Horvátország megközelítésénél fel sem merült a GPS bekapcsolása. Autópálya, határ, autópálya…komp. A kompnál beszéltünk meg találkát a társaság többi tagjával. Nem is volt addig semmi baj, amíg el nem érkeztünk a szlovén határhoz. Sakk-matt! (ahogy mondani szokták) Visszafordulni már nem lehetett, hisz egy, sárhányóval is érintkező kocsisor egyik eleme voltunk. Így hát, a lehető legmorcosabb ábrázattal léptük át a szlovén határt, és ez a későbbiekben is így maradt, mert a határőr intett, hogy nem ártana autópálya matricát venni. Jó drágán vettünk egy szlovén autópálya matricát, kizárólag azért, hogy megfordulhassuk…valahol. Imádtam!!!!

A többiek közben besorjáztak a horvát komphoz, és némi várakozás után feltették a világ legjogosabb kérdését: Merre jártok? A férfi mentegetőzött, hogy valahol elkerülte a figyelmét egy útelágazás. Férfitársa határozott utasítást adott!!!

– Bátyám! Kapcsold be a GPS-t!