(alcím: Prága egy évtized gyujópontjában)
"Vannak idők, amikor a gépezet működtetése olyan gyűlöletessé válik, annyira fáj miatta a szívünk, hogy nem tudunk részt venni benne…és testünket kell hogy a fogaskerekek közé…tegyük, és meg kell állítsuk" Mario Slavio, Berkely, 1964
"Programunk azon a meggyőződésen alapszi, hogy az ember, az emberiség nemcsak megismerni képes a világot, hanem meg is tudja változtatni"
Alexander Dubcek, Csehországi beszéd, 1968. május 16.
Ezek a gondolatok abban a környezetben születtek, amely az 1968-as prágai tavaszt vette körül. Ez egy különleges év volt, egy olyan év, amikor az előző évek folyamatai, a 60-as évek vonulatai beérnek és kicsúcsosodnak. Egy olyan év, amely hatásfokában elég erős, hogy az akkori világközönség nagy részét elérje, és érzéseit, tetteit befolyásolja. Egy olyan év amely emberi, világnézeti értelemben egy alternatív globális felmelegedést takar, elsősorban társadalmi és kulturális értelemben. Az emberi fejekben söpört végig ez az enyhülés, ezen a hómezőn repedeztek meg a társadalmi normák.
The Times They Are A-Changin' – Bob Dylan
A 60-as évek
James Dean, Elvis Presley, Marlon Brando; személyében táptalajra találnak és szárba szökkennek a következő évtized új stílusai és az ehhez szükséges útkereső merészség. Generációs értelemben a legközelebbi előképek akik hozzájárultak kultuszukkal a 60-as évek szellemiségéhez.
Ebben az évtizedben történik meg, hogy Jurij Gagarin elsőként kijut a világűrbe. Hogy az USA-nak humanista és karizmatikus elnöke van Johhn F. Kennedy személyében, aki sokak szemében keltett reményt hitvallásával a dallasi tragédia bekövetkezéséig. Közben felerősödtek a déli államokban a rasszizmus elleni ésszerű és békés módszerekkel történő tiltakozások, és ezzel együtt a rasszisták brutalitása is. Mialatt Bolíviában Che Guevara járta hű elvtársaival a maga elvadult útját gerillaként, és álmodik egy egységes nagy államról, ahol egy csomó akkori és mai fölösleges vitának nem is lenne értelme, és valószínűleg kutatták az ösvényét egy emberarcú szocializmusnak (amit azóta sem sikerült megtalálni). Az elhúzódó algériai háború végeredménye, megadja a várva várt függetlenséget az utolsó francia gyarmatnak. Moszkvában aláírják a részleges atomcsend egyezményt, és „forró drót”, azaz közvetlen kapcsolat létesül a Kreml és a Fehér Ház között. Aztán megint az USA-ban a 64-es évek választásokon győz a liberális Johnson és megtöri a demokrata párt több ciklusú elnöklését. M.Luther King megkapja a Nobel-békedíjat. Kitör a Beatles láz: négy liverpooli srác felforgatja a világot. A zene az új nemzedék zsigereiig hatol, a gondolatok és érzések legfőbb közvetítője lesz, a költészet mellett, ami ekkor nem különcség vagy réteg-művészet, hanem a gondolatok átadásának fő nyelvezete, közege.
Megkezdődik a virággyermekek kultúrája, mozgalma és birtokba veszik a tisztásokat, parkokat, hirdetik a béke világát, elutasítják a kapitalizmus belső ellentmondásait, és új ösvényeket taposnak ki.
De kik ők, akik merik vállalni a törést, amivel elszakadnak szüleik világától és eltávolodnak, elsodródnak, mint két jégtábla a nyílt tengeren, valamerre dél felé egy zöld szigetre, egy világra amelyet maguknak szeretnének? Egységes, széles hullámsávú, nagy erővel robbannak bele a közéletbe. Nyíltan felvállalt és kimondott érzelmekkel, amivel mélyítik a generációs szakadékot, és megteremtik az előfeltételeit a nagy demonstrációknak, amiknek annyiféle formája és elágazása lett. A tüntetések meghatározó események voltak a 60-as években, szemben a mai közfelfogással, miszerint ezek a jelenségek a szélsőséges megnyilvánulások marcangolásai, támadásai, vagyis azoké, akik nem férnek meg a demokrácia nagy, meleg bundája alatt.
A tömegkommunikáció beérésének ideje volt. Még új volt a jelenség, hogy a világ eseményeit egyazon napon közvetítik, mindenhol, amikor zajlik. Ha az emberek bárhol a világon tiltakozni akartak, tudták, hogyan és mit tegyenek. Egymás példájából ismertek minden módszert, hiszen a tévében látták a közvetítést a menetelésekről, ülő sztrájkokról, épületfoglalásokról, tankok elé állásokról. A polgárjogi mozgalmak összeforrnak a tüntetésekkel: valójában sokak és mind többek fellépései, felvonulásai voltak ezek a nehezedő problémák ellensúlyozására. A polgárjogi tüntetések gyors egymásutánban rázták meg a bolygót Prága, Párizs, Róma, Mexikóváros, New York stb..
A problémák változatosak és sajátos jellegűek voltak, közös volt bennük a reakció hőfoka, a változtatni, lépni akarás, a problémáik közös felismerése. Valamint közös volt bennük az elhúzódó Vietnami háborúval szembeni hiábavaló tiltakozás, és a már világot behálózó összkultúra ismerete.
Break on through – The Doors
Helyzetelemzés; Párizs, Sorbonne, Nanterre
A következő szakasz az 1968-ban elszabaduló tüntetési futótüzet és egy helyszínét, esetét mutatja be. A globális helyzetre általánosan jellemző, hogy kisebb csetepatékból fajultak el az események, ezeket legtöbbször diákok kezdeményezték. Őket kezdetben kevés szimpátiával szemlélték, hiszen, mint ahogy az USA-ban is így reagáltak rá: „a kábítószer befolyása alatt lévő, forradalmi, középosztálybeli amerikai fiatalság…” Máshol, mint Olaszországban is, az volt a baj, hogy eleinte nem értették meg a balodali munkás ifjak, miért is kezdtek elkényeztetett úrifiú kortársaik országos tüntetés-és egyetemfoglaló sorozatba, mikor nekik olyan egyszerű. Ugyanakkor tény, hogy ezidőben majd másfél millió munkanélküli volt az országban, és a felsőoktatásba körülbelül háromszoros volt a túlzsúfoltság. Jellemző, hogy miután valamilyen apropóból megindulnak a cselekvés hullámai, egyre nagyobb tömegek és egyre szélesebb problémakörök merülnek fel, és egyesítik az embereket az utcákon, a tereken. A robbanást többnyire a rendőri erőszakosság idézte elő. Ennek többféle oka van, volt. A kormányok nem készülnek tárgyalni, mindig elszigetelésben gondolkodnak és nem tekintik az adott helyzetet súlyosnak. Ám ott van a média, a korszellem, a közhangulat, a futótűzként terjedő megmozdulások, mindez együtt a vezető nélküli tömegekben. Ezeknek nincs konspirációs előszele, mert legtöbbször az adott helyzetben, spontán szerveződnek meg. Ekkor már nem a diákság elszigetelt problémája volt, ami odakint történt, hanem az ellentmondások egyértelmű elfajulása Az ifjúságra jellemző – és rásütött- jövőjükre vonatkozó bizonytalanság, és heves vérmérséklet mellett, kortünet volt a szülői világképtől való elhatárolódás, muzikális ellenállás, és anarchista, kommunista, maoista irányokba való eltávolodás, plussz a drogokkal élés problematikája. Visszapillantó nélkül az országúton.
Az viszont igaz, hogy az emberek ismerik gyermekeiket, unokáikat. Tudják, hogy Che Guevara arcképe lóg a falukon, és hogy rock zenét hallgatnak, és arra is odafigyelnek, hogy mit kiabálnak, és cserébe mit kapnak. Ám valóban, a fiatalok is tudják, hogy köztük vannak az elborult alakok, a valódi felforgatók is.
Párizsban ez időben szokás volt, hogy a vizsgák letétele után megkezdődik az ifjúság számára a „férfiasság” érettségije. A nanterre-i fakultázson fajult el a helyzet, ahol Grappin dékán elhatározta, rendőri segédlettel fogja lebonyolítani a vizsgákat és elkerüli a tüntetésekkel járó problémákat, (autonómia szerinti előírás, hogy az egyetem területén a rendőrségnek nincs joga fellépni, a rend fenntartása a rektor joga és feladata).
A fiatalok válasza óriási méretű tömegtüntetés a Quartier Latin utcáin, ami brutális feloszlatásba torkollt az éj közepén. Ez volt az első „véres péntek” május 3.
Erre felzúdult a közvélemény. A történtek megfordították a közhangulatot. A de Gaulle, Pompidou névjelezte francia politika a kemény fellépés módszerét választotta. A második „ véres pénteken” (1 héttel az első után) a tüntetés barikádharcokba csapott át. Egész éjszaka lángokban állt a diáknegyed, százszámra sérültek meg. Feltámadt az együttérzés a diákok mellett, akiket az vitt ki az utcákra, hogy a (felső) oktatásbeli színvonal és bánásmód nem felel meg a minőségi és emberjogi követelményeknek.
A munkásosztály határozott fellépése oldotta meg a helyzetet, – a baloldali munkásszervezet CGT és a francia Kommunista Párt felhívásásra- országos méretű 24 órás sztrájk kezdődött. Erre a kiállásra, a tőkés rend kétségbevonására , a kormány meghátrált: reform-ígéreteket tett, kivonta rendőreit és elengedte a letartóztatottakat.
Súlyosbító körülmény, hogy az anarchistaként jelölt csoportok különtüntetéseket tartottak és amikor elhagyták a rendőrök az egyetemi épületeket, ők szállták meg azokat, és skandált jelszavakkal bomlaszották a fegyelmezetten tüntető átgondolt követeléseik érvényesítéséért fellépő embereket.
White Rabbit – Jefferson Airplane
Prágai tavasz és nyár:
1967. június:A Csehszlovák Írók Uniójának IV. Kongresszusa, klímabefolyásoló eseménye az évnek, ahol felszínre kerülnek az utóbbi évek legegyértelműbb problémái. A 60-as évek Prágájában felélednek a színházak és kabarék, amit szerzők, filmesek, írók, filozófusok évekig tartó tevékenysége egészít ki, mindezek egy új felszabadító értelmiségi tapasztalat népszerűsítésének színterei.
Frantisek Palacky cseh történész és politikus úgy látja Kelet-Európát, mint egyenlő kis nemzetek otthonát. Számára ez az óvilág, a legbővebb sokféleség a legkisebb felületen. Ezzel szemben megjelent az Új-Orosz Birodalom, amely a lehető legnagyobb egyöntetűség a lehető legnagyobb kiterjedés kebelében.
Kundera, csehszlovák író szerint pontos határokat hiába keresnénk, Közép-Európa nem állam, hanem kultúrcentrum és sorsközösség. Képzeletbeli határokkal van körülvéve, minden új történelmi mozzanat újrarajzolja őket, de a szívekben ugyanaz az emlékezet, ugyanazok a konfliktusok, azonos minden hagyomány. Kundera kinyilvánítja a cseh és szlovák kultúra egyéniségének eszméjét. Amikor ez az okmány halálos veszélyben forog, a felbolydult kulturális élet forrongani kezd, a kultúra élő kinccsé válik, az egész nép köréje csoportosul. A közép-európai lázadásokban ezért jutott oly nagy szerephez a kulturális hagyomány és a kortárs művészek alkotó ereje. Felvázol egy előképet, amelyben minden európai ország lassanként lekisországosodik, mivel néhány szupernagyhatalom kezében összpontosul az erő. Említi, Európa azért nem vette észre nagy kultúrközpontja elvesztését, mert már nem érzi, hogy egysége kultúregység, viszont a kultúra átadja helyét valami másnak. Az európai nyugat gyanúval szemléli a kultúra és a nép egymásra találását a modern korban, mert véleménye szerint a kultúra egy szűk köré, számára a kettő külön fogalom. Ezzel szemben ők is felismerhették azt a folyamatot, amint a munkásosztály elszigetelődik legtermészetesebb modern szövetségeseitől, a művészektől.
Mit csinálhatott egy cseh fővárosi fiatal a 60-as években. Kicsit banálisan farmernadrágot húzott, klubokba, színházba járt, „big beatet” hallgatott (így hívta a rock and rollt), majd elkezdett tüntetni társaival a kollégiumi gyenge fűtés és világítás miatt. Kiállt a nemzedéke beatköltőjeként felkapott Allen Ginsberg mellett, akit kikiáltottak a május királyának, és követték mígnem a buddhista beatniket kiutasították hazájából.
A prágai tavasz eseménytörténete 68-ból indul ki, és ott is vezetődik le. Az év januárjának elején Brezsnyev a moszkvai vezető leváltja a Cseh Kommunista Párt éléről Antonin „Fagyospofa” Novotnyt, helyére Alexander Dubcek, az emberek előtt szinte ismeretlen szlovák férfi kerül. A váltásnak nem voltak közvetlen előjelei, mindez a legfelső szinteken lévő (főleg moszkvai) bársonyszékek közötti csoportérdekek egyik terméke volt. Az új jelölt pedig azért volt elfogadható, mert mögötte a csehszlovák pártvezetés szükséges többsége egyesülhetett. Azóta kiszivárgott információk szerint az új helyzet első 3 hónapja azzal telt, hogy a párt-és államapparátus csúcsán lévő hivatalokat hogyan osszák el. Közben azonban újra engedélyezték az irodalmi újság, a Literárni Noviny megjelenését. Valamint egy újságosstand állt ki Prága belvárosában, ahol a világ minden tájáról lehetett lapot kapni. Megvalósult a láncreakcióként terjedő vélemény-és sajtószabadság. A demokratizmusra való készség, a reformokban való gondolkodás behálózta az országot, az embereket, még a pártot is. A cikkek megteltek a kormányzati korrupcióról szóló cikkekkel, akkor nem volt többé egészséges nem egyirányba fordulni a bizakodó, haladó, és egyre inkább mosolygó emberekkel. A 68’ márciusi pártgyűlés országszerte őszinte és nyers volt. Fiatalok ezrei figyelték a tisztviselőket, és a lábukkal doboltak, fujjoltak, ha a válaszukat elfogadhatatlannak tartották. Áprilisban majdnem minden napra jutott egy politikusi öngyilkosság. Tévéstábok utaztak körbe az országban és lefilmezték az átlagemberek nézőpontját, és meginterjúvolták a kérdések özönében vergődő párttagokat. Ennek eredményeképpen országos vita alakult ki az elmúlt két évtized kommunista uralom alatt elkövetett igazságtalanságairól. A pártkampány folyamatosan figyelmeztette az embereket, hogy a reform nem mehet túl gyorsan. Dubcek azt gondolta (saját bevallása szerint): ha lépésről lépésre halad, szövetségeseit, a szovjeteket magával húzhatja.
Az egyik probléma az volt, hogy a múlt bűneit feltárni kívánó próbálkozások olyan szálakhoz vezettek, amelyek Moszkváig értek. Másik kérdés az volt, hogy a csehszlovák helyzet veszélyezteti-e a szocializmust. Június-júliusban végezek egy közvéleménykutatást, amelyben megkérdezték az emberektől, akarják-e, hogy a nemzet továbbhaladjon a szocializmus útján, vagy a kapitalizmust választanák inkább. A lakosság egyöntetű választ adott, 89%-uk akarta a kommunizmust folytatni, mindössze 5% akart kapitalizmust. Ekkor már sokak szerint közel állt a moszkvai vezetés az intervenció lépéséhez. Már megkezdődött a kampány az orosz sajtóban, amely a Csehszlovákiában folyó szocialista ellenes bűnökről tudósított. Szokatlan nagy mennyiségű cseh katona érkezett az országba gyakorlatozni, és különböző kifogásokkal ott is maradt.
Ebben a hangulatban került sor a tiszacsernyői szovjet-csehszlovák találkozóra augusztusban. Utána Dubcek tévés beszédet adott, és megnyugtatta az ország közvéleményét, hogy a nemzet szuverenitását nem fenyegeti senki. Nem lesz megszállás, ha nem provokálják a szovjeteket. A világon arról cikkeztek, vajon miért vonultak vissza a szovjetek.
Communication Breakdown – Led Zeppelin
Megszállás
Augusztus 20-án öt ország hadserege átlépte a Köztársaság határait, megkezdődött a Duna hadművelet. Dubcek arra adott ki utasítást, hogy ne álljanak ellen.
A megszállás első napjaiban az emberek a városokban leszedték az utcatáblákat, az országutakról pedig eltávolították a helységnévtáblákat. Az ország egyetlen éjszaka alatt névtelenné vált. Hét napig bolyongott az orosz hadsereg az utakon, és nem tudta hol van. A tisztek a szerkesztőségek, a televízió, a rádió épületét keresték, de nem találták. Kérdezősködésükre az emberek a vállukat vonogatták, vagy hamis nevet, hamis irányt adtak meg.
A fiatalok először úgy próbálták megállítani a tankokat, hogy leültek eléjük, hatástalan volt. A Prágai Rádiónál történt az első összecsapás, a diákok barikádokkal és nagy számukkal megzavarták a tankokat. Végül tüzet nyitottak rájuk, de a tömeg nem oszlott, molotov koktélokat vetettek be. A rádió közvetítette az eseményeket, mindenki tudta, hogy a felcsendülő himnusz azt jelezte: a rádiót szétlövik.
Sok helyen került sor véres jelenetekre, a lövésekre kőzáporokkal reagáltak, és konzervdobozokat dugtak a tankok csövébe. „Csehszlovákia 1968-as lerohanását végig fényképezték és filmezték, és a filmszalagokat szerte a világon archívumok őrzik. A cseh fotóriporterek és filmesek rájöttek, hogy éppen ők tehetik meg az egyetlent, ami még tehető volt: megőrizhetik a távoli jövő számára az erőszak képét. Tankok voltak láthatók rajtuk, fenyegető öklök, romba dőlt házak, piros-kék-fehér véres zászlóval leborított halottak, motorbiciklis fiatalemberek, akik vadul száguldottak a tankok körül, elképesztően kurta szoknyákat viselő leányok, akik provokálták a szerencsétlen, szexuálisan kiéhezett orosz katonákat, s szemük láttára csókolóztak az ismeretlen járókelőkkel. Az orosz lerohanás nemcsak tragédia volt, hanem a gyűlölet ünnepe is, mely tele volt különös (s immár soha senkinek nem magyarázható) eufóriával…”(Kundera)
A szovjet tankosok, akik főleg iskolázatlan, huszonforma parasztok voltak, reménytelenül néztek a szelíden kérdezősködő diákokra, örök választ adva a miértekre: őket utasították, hogy ide jöjjenek. A következő plakátok tarkították az utcákat:
Szocializmus: igen, megszállás: nem!
Megérkezett az orosz nemzeti cirkusz! Gorillák attrakciója!
Ébredj Lenin, Brezsnyev megőrült!
Fidel Castro véleménye a prágai intervencióról: „Úgy gondoljuk, hogy egy forradalom vezetőjének alapvető kötelessége és felelőssége megakadályozni azoknak a deformációknak a fejlődését, amelyek ilyen helyzethez vezetnek…”
Azért állította ezt, mert szerinte egy államnak külső segítségre nincs szüksége, problémáit önállóan kell megoldania.
Rettenetes emberek – Omega
A Csehszlovák-Szovjet hatalmi kötélhúzás a tavasz elején kezdődött, amikor a sajtószabadság, és az ezzel együtt nyíló véleményszabadság megkezdődött a kis országban. A jelszavakkal irányított összkommunista fogatban azonnal rosszallást idézett elő a zabláját rángató csehszlovák elv-útitárs. Valódi kötélhúzásként nem értelmezhető, az erőviszonyok miatt inkább kötéltáncosi értelemben kockázatos lépésekkel előrehaladó reformsorozat végig az egyensúly megtalálását igyekezett elérni, és ezt közvetíteni a fellélegzett csehszlovák társadalmi erők és a mellékvágányokat mindig elutasító moszkvai vezetés között. Az események tragédiája hogy az orwelli logika szerint vezetett szovjet állatfarmban soha nem fértek meg a különböző vélemények, nem voltak társutas megoldások, megkísérelhető alternatívák, csak legfeljebb gágogó, hápogó ellenvélemények, szárnyaszegett próbálkozások, amelyek elvesztek az általános röfögésben, mert:
„Minden állat egyenlő, de némelyek egyenlőbbek…”