„Lőjetek le annyi szajkót, amennyit csak akartok, de ne bántsátok a feketerigót. Az bűn. […] A feketerigó nem okoz kárt, csak fütyül, és füttyével gyönyörűséget szerez mindnyájunknak. Nem tesz kárt a veteményben, nem rak fészket a csűrben, csak vidáman fütyörész.”
Harper Lee 1960-ban megjelent regénye hatalmas sikereket ért el, a szerzőt eme regényéért Pulitzer-díjjal is jutalmazták. Érdekes, hogy az írónő se a regényt megelőzően, se utána nem írt mást, és mégis, ezzel az egy könyvvel méltó helyet foglal a nagy klasszikusok között. Az amerikai könyvtárosok a 20. század legjobb regényének választották, és a kötelező olvasmányok között is előkelő helyen szerepel.
Miért olyan sikeres ez a könyv? Talán azért, mert senki sem azt kapja a könyvtől, amit vár. Annál sokkal többet ad. A történet két szálon fut, hiszen az egyik oldalon megmutatkozik a gyermeki világ, a másik oldalon pedig a felnőttek reális világa. A két szál lassan közeledik egymáshoz, mígnem a történet végén teljesen összeér: a gyermekek megértik a felnőttek világát, és a felnőttek is azonosulni tudnak a rég elfeledett gyermeki világgal.
A másik indok a sikerre pedig lehetne az is, hogy a könyv jókor íródott, jó helyen. A könyv, mint tudjuk 1960 nyarán jelent meg. Ez az időszak a feketék polgárjogi mozgalmának a csúcspontja. Ekkortájt folyik Rosa Parks ügye, aki egy buszon nem adta át helyét egy fehér nőnek; illetve ekkor tűnik fel a híres néger szónok Martin Luther King is. Tehát úgymond az írónő saját korát (60-as évek) is belevitte a regény jelen idejébe (30-as évek, ami az írónő gyerekkora); ezzel azt jelezve, hogy a múlt hibáiból tanulhatnának az emberek.
Harper Lee eme regényével kifejezi saját álláspontját az ügyben: amellett agitál, hogy a feketék is emberek, és végre egyenlőséget kellene tenni a fehérek és a feketék között. A könyv olvasása során pedig azonosulni tudunk Martin Luther King tanításaival is. Nevezetesen, hogy az erőszakmentesség az egyetlen lehetőség az integrációra; illetve, ahogy a Van egy álmom című híres beszédében mondja: „Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket” . Ez a mondat a regényben is megtalálható, abban a jelenetben, amikor a főhős, Atticus arról beszél, hogy a fehérek mennyire igazságtalanok tudnak lenni a négerekkel. „Undorítóbb dolgot el sem tudok képzelni, mint mikor egy hitvány fehér ember kihasználja egy néger tudatlanságát […] a feketék ezt nem felejtik el, és eljön a nap, amikor majd benyújtják a számlát.”
A regény számunkra azért is nagyon fontos lehet, mert könnyed módon, akarva-akaratlanul is megtanít minket pár fontos erkölcsi dologra: mi is az a tolerancia, mi az ártatlanság, mi az igazságosság, mi a bátorság, mi a gyermeki naivitás előnye, mi a sztereotípia; és ami a legfontosabb, hogy minden ember egyenlő.
Tehát mindezekből jól látható, hogy a mű nem olyan egyszerű olvasmány, mint amilyennek először gondolná az ember. E könyv úgymond gyerekmesébe bújtatott polifónikus regény, műfaját ezért is nehéz meghatározni, a kritikusok is három táborra szakadnak e téma körül. Máig vitatkoznak azon, hogy ez egy gótikus regény, egy realista regény vagy egy fejlődésregény. A legelfogadottabb alternatíva az, hogy ez egy fejlődésregény. Ugyanis Scout az alatt a három év alatt, amikor a történet játszódik, szende kislányból kénytelen reálisan látó nagylánnyá fejlődni.
Az írónő stílusa nagyon megkapó, ugyanis oly módon tud történetet mesélni, hogy az egyes jelenetek szinte filmszerűen követik egymást. Van, hogy egy-egy jelenet szinte átmenet nélkül olvad bele a másikba. Ugyanezt a módszert felhasználva próbálja meg az írónő a felnőttek és Scout világát is összeegyeztetni. Mindezeket az irónia, a humor és a szatíra eszközeivel keveri, és alkot egy olyan világot, amely egyszerre tűnik nekünk közelinek, és távolinak is egyszerre. És tévedés ne essék, ez a könyv nemcsak gyermekek számára íródott. Ezt a könyvet nyugodtan kezébe veheti a felnőtt olvasó is, mert általa olyan dolgokat fog újra átélni, amit már régen elfeledettnek hitt.
Harper Lee kiváló mesélőtehetségét és írói stílusát minden kritikus nagyra értékeli, hiszen ennek köszönhetően a könyv szinte olvastatja magát. Van, hogy az ember kezébe vesz egy könyvet és csak azon veszi észre magát, hogy már a végére is ért. Ez a könyv pont ilyen. És valljuk csak be, ez a legjobb módszer arra, hogy elnyerje a mai olvasóközönség szívét.
A történet az 1930-as években játszódik, amikor is az Amerikai Egyesült Államokban még mindig nagyon erős a fajgyűlölet, és emellett erősen érezni lehet az 1929-es gazdasági válság hatását is. Ebben a vészterhes időszakban éli boldog gyermekkorát egy déli kisvárosban a két elválaszthatatlan testvérpár Jem és Scout Finch. Eredeti nevükön Jeremy Atticus Finch és Jean Louis Finch. A két gyermek közül Jem az idősebb, ő már 9 éves. Kishúga, Scout épp iskolába készül. A gyermekeket ügyvéd édesapjuk, Atticus Finch egyedül neveli. Apjuk egyetlen segítsége a színesbőrű szakácsnő Calpurnia, aki saját gyermekeiként gondozza és neveli a két gyermeket.
A gyermekek gondtalanul élik mindennapjaikat; legfőbb gondjuk, hogy iskolába kell menni, vagy amikor sötétedik, be kell menni a házba. Nem érzékelik a körülöttük levő zord valóságot; élnek a gyermekek elzárt, idillikus világában. A feketéket nem nézik le, ugyanis Calpurnia állandó jelenléte nekik normálisnak számít. Ugyanígy nem észlelik a gazdagok és szegények közti különbségeket sem.
Ám, ahogy szépen lassan halad előre a történet, észrevesszük, hogy sorra előtűnnek a gazdasági- és társadalmi problémák. Lassan mindkét gyermek kénytelen lesz észrevenni a körülötte levő valós világot, és ennek hatására egyre többet és többet kell elhagyniuk gyermeki énjükből.
Ez a világ valahol ott kezdi megmutatni valódi arcát, amikor édesapjuk elvállalja egy néger férfi védelmét a bírságon. A tárgyalás Tom Robinson ellen irányul, akit egy fiatal fehér lány meggyalázásával vádolnak. Ez a tárgyalás lesz a történet csúcspontja, amely az egész kisváros életére nagy hatást gyakorol.
Az eset már eleve veszett ügynek számít, ugyanis ebben a korban egy fekete szava semmit nem ért a bíróságon a fehérekével szemben. Hiába bizonyítja be Atticus, hogy védence ártatlan (a fehér lányt saját apja verte meg, amiért látta őt a négerrel csókolózni), a kor, amelyben él, még mindig elutasító a feketékkel szemben. Miért vállalja el mégis a néger védelmét? Azért, mert Tom Robinson ügyét becsületbeli ügyének tartja. Tudja, hogy a győzelem elérhetetlen, de mégis megtesz mindent Tom Robinsonért. Fiának ezt így magyarázza: „Az, hogy száz évvel előbb vereséget szenvedtünk, mielőtt még a harcot elkezdtük volna, még nem ok arra, hogy ne próbáljunk győzni.”
Gyermekei is szerves részesei lesznek az ügynek. Tudniillik az apjukat ért támadások, rágalmak őket is mélyen érintik. Nem értik miért rossz az, ha apjuk egy négert véd; és legfőképpen nem értik azt, miért elutasítóak az emberek emiatt az édesapjukkal. Mind-végig naivan bíznak apjuk győzelmében – hiszen Tom Robinson ártatlan – és nem értik, miért döntenek a bíróságon igazságtalanul. Apjuk ezt azzal magyarázza, hogy sajnos egy olyan korban élnek, amikor a felnőtt emberek, ha akarnak se tudnak igazságosak lenni. Hiába tudják a lelkük mélyén az igazságot, nem mernek lépni. Vagyis: hat rájuk a politika, a társadalmi norma és a szokás. És amíg ez így van, addig nem lesz igazságosság a földön.
Ezzel az üggyel és döntéssel egy teljesen más világ nyílik meg a gyerekek előtt: egy korrupt, gonosz és érthetetlen világ. Feltűnik, hogy nem egyenlőek az emberek, sokan nem az igazi arcukat mutatják, és hogy ha valaki egy tömeg tagjává válik, akkor arra az időre elveszti egyéniségét. Ekkor értik meg a gyerekek a regény elején elhangzott utasítás értelmét – ami a regény fő mondanivalója is egyben – amit apjuk mondott: Ne bántsátok a feketerigót! Vagyis megértik, hogy a feketerigó az ártatlanokat szimbolizálja, akikből sajnos egyre kevesebb van a világon. Megfogadják, ha egy ilyen emberrel találkoznak (bőrszíntől függetlenül), akkor azt megbecsülik, és sose bántják. Tom Robinson személyében ez a példa meg is testesül: ártatlan, ennek ellenére mégis meggyötrik.
A tárgyalás igazságtalan eredményét követően Tom elveszti életkedvét, és inkább a halált választja: megpróbál megszökni a börtönéből, mire az őrök agyonlövik. Tom Robinson személye csupán kitaláció, de forrásokból tudhatjuk, hogy esete nem volt páratlan abban az időszakban. A rabszolgák felszabadításától kezdve ugyanis az 1960-as évekig nagyon sok afro-amerikait ért hátrányos megkülönböztetés a bőrszíne miatt. Tehát Tomot felfoghatjuk úgy, mint a korra jellemző korrupció egyik ártatlan áldozatát.
A regény végéhez közeledve megismerjük a bosszúállás rossz angyalát is Bob Ewell (a megbecstelenített lány apja) személyében. Atticus Finch a bíróságon nyilvánosan megszégyenítette őt; miszerint azzal vádolta, hogy ő verte meg saját leányát. És, bár ez ténylegesen így történt, Bob Ewell nem tűrhette ezt a sértést. Megfenyegette Atticust, hogy megöli. Ám bosszúját közvetetten akarta végrehajtani. Ott akarta bántani Atticust, ahol annak a legjobban fájt: a gyerekeit támadta meg. Szerencsére a gyermekek megmenekültek Mr. Ewell bosszúszomjas karjaiból. Végül, ahogy a regényekben általában lenni szokott a rossz Mr. Ewell elnyerte méltó büntetését: beleesett saját késébe és meghalt.
A könyv egyik legélvezetesebb pontja a narráció. Ugyanis az írónő két narrátorral is dolgozik, aki tulajdonképpen egy és ugyanaz a személy: Scout Finch. A regényben gyermekkori és felnőttkori énje is megszólal. A fiatal Scout meséli el a történteket, a felnőttkori énje pedig sokszor felülírja, más megvilágításba helyezi ezeket. Az írónő ezzel arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy egy emberre milyen hatással van az idő, a tapasztalás és a sok változás, amin élete során keresztülmegy.
A könyvbeli szereplőkből két személyt szeretnék kiemelni. Az egyik maga a narrátor, Scout Finch. Az írónő is beismeri, hogy gyerekkori énje és Scout között nagyon sok a közös vonás , de Scout nem ezért érdekes számunkra. Hanem azért, mert ő egy olyan lány, aki nem hétköznapi. Már hat éves korára tud olvasni, kortársaival ellentétben mer kérdezni, mer válaszolni, és mer cselekedni. Tehát nagyon bátor kislány, akit csupa jó szándék vezérel. Ez a bátorság azért figyelemre méltó, mert általa felnyitja azoknak az embereknek a szemét, akik éppen meg akarták lincselni Robinsont. Mégpedig úgy, hogy gyermeki naivitásával és kedvességével egy dühödt csőcselékből érző embereket varázsolt. Mert, ahogy az írónő is megfogalmazza: „Bármilyen megvadult és állatias bandát le lehet szerelni, mert mégiscsak emberekből áll.”
A másik kiemelendő szereplő a regényben az apa, Atticus Finch. Ő a regény idején már bőven középkorú férfinak számít, ezért sok dolgot tud már a világról. Szakmájában nagyon jó, az életben becsületes ember, és emellett remek családapa. Gyermekeit szinte felnőttként kezeli, ezáltal aktív gondolkodásra készteti őket. Az életben nem ítélkezik senki felett, nagyon megértő. Ezen kívül még nagyon sok dologban tehetséges, de ő ezt nem veri nagydobra, ugyanis úgy véli: „okos emberek nem büszkék a tehetségükre”. Gyermekei eleinte nem is tudják, hogy Atticus mennyi mindenben járatos; csupán azt tudják, hogy apjuk nagyon különleges ember. Atticust mindenki tiszteli, de mégis nagyon meglepődnek, amikor elvállalja Tom Robinson ügyét. Tudják, hogy veszteni fog; Atticus is tudja, ennek ellenére elvállalja az ügyet. Szívvel-lélekkel küzd a négerért, ha rajta múlik, Tom ki is szabadult volna. De hát nem rajta múlott, hanem az esküdteken. Ők pedig bűnösnek nyilvánították Tomot.
Bár Atticus vereséget szenvedett a bíróságon, erkölcsileg mégis győzelmet aratott. Ugyanis elérte, hogy az esküdtszék sokáig gondolkodjék. Más szóval arra késztette az esküdteket, hogy azok jól fontolják meg döntésüket, ne pedig automatikusan döntsenek. És ez abban a korban nagy újításnak számított. Tehát a per elvesztése nem jelentette egyértelműen az ügy elvesztését is. Hiszen ez a per nemcsak reménysugarat nyitott meg az afro-amerikaiak előtt, hanem megmutatta, hogy az emberiség képes a változásra.