Hat hét gipszben

Balfácánt vacsorára. Ez volt a darab címe, amit aznap este néztünk a színházban. Utána haza indultunk. Nem voltunk túlságosan feldobva a színházi élménytől, de nem is ez a lényeg, nem erről akartam szólni.

Teljesen kihalt volt a város, az utak is. Szokatlan ilyen kora esti órában, hiszen, alig múlt kilenc. A jelzőlámpák sárgán villogtak, korán nyugovóra tértek. Egykedvűen bámultam ki az ablakon, hátul ültem, előttem a lányom, a férjem vezetett. Az útkereszteződésen haladtunk át éppen, amikor arra gondoltam megkönnyebbülten, a következő utca jobbra a miénk, mindjárt hazaérünk. November 30-a volt.
Akkor hirtelen egy őrült csattanást, majd durranást, iszonyú lökést észleltem, és füst lepte el az utasteret. Abban a pillanatban azt éreztem: világvége! Még az maradt meg, az ütközés pillanatából, hogy ösztönösen, mindkét kezemmel, az előttem ülő lányom üléséhez kaptam. Talán éppen ez lett a vesztem.
Nem tudom, hogy jöttem ki a kocsiból, erre tisztán egyikünk sem emlékszik, csak azt tudom, hogy balról a lányom karolt belém, jobbról egy férfi támogatott, aki szemtanúja volt a balesetnek, majd egy járdaszéli padra ültettek. Egész testemben reszkettem és iszonyú szomjúságot éreztem.
Onnan a padról láttam a férjemet ott szaladgálni az autónk roncsai előtt, neki a szemüvege tört s anélkül nem látott. Megnyugodtam, hogy komoly baja neki sem esett. A szemtanú hívta a mentőt és a rendőrséget, a lányom nyitotta rá az ajtót a fiúra is, aki belénk rohant. Sokkos állapotban találta, de ő is sérülésmentesen megúszta. Az elöl ülőket a légzsák megvédte.
A mentők gyorsan megérkeztek. Miközben a mentőautóhoz vezettek, láttam, hogy az autónk a zebrán áll, a mi térfelünkön volt az ütközés, csak azt nem értettem hogyan.
A mentőorvos azt kérdezgette, mi fáj? Nem fájt semmi, csak amikor sorra tapogatta a végtagjaimat és a kezemhez ért, akkor jajdultam fel. Mindkét csukló törés-gyanús, mondta, be visszük a kórházba, majd ott megröntgenezik. Még vérnyomást mértek. Naná, hogy magas volt.
Vártunk. Nem tudtam mire. Aztán jött egy rendőr-tiszt, aki kihallgatott engem, addig nem engedték oda a lányomat sem hozzám. Őrület!
Megkérdezte, hogy mi történt? Azt reméltem, ő mondja meg nekem. Semmit sem tudtam, semmit sem láttam, csak az az iszonyú csattanás visszhangzott bennem.
Amikor megtörtént a kihallgatás, akkor beengedték a lányomat, ő is velem jöhetett. A férjem még órákig ott maradt, amíg a helyszínelés tartott.
Azt is megtudhattam végre, mi is történt valójában. Az útkereszteződés ahol áthaladtunk, úgy ahogy ki volt világítva, de az út folytatása az Elios-lámpák homályába veszett. Hirtelen bukkant fel a nagy sebességgel szembejövő kocsi. Kidobta az indexet balra, s abban a pillanatban már kanyarodott is, mintha ott sem lennénk, még a gyalogátkelő hely előtt. Vesztünkre, éppen ott haladtunk és belénk futott.

A kórházban kellemes fogadtatásban volt részem. Kedves, empatikus emberek vettek körül, s mindenki tette a dolgát. Egy fiatal mulatt orvos kezébe kerültem, aki megvizsgált, s utasított további vizsgálatokra. EKG-ra, röntgenre, hasi ultrahangra, laborba. Ment minden flottul, vittek sorra egyik teremből a másikba, sehol sem kellett várakoznom, sőt, ott már vizet is kaptam, megnyugodtam, s a vérnyomásom is normalizálódott.
A fiatal orvos rendkívüli volt, empatikus, segítőkész, kedves. Mondhatom azt is, hogy még soha sem találkoztam ilyen orvossal, aki olyan részletességgel magyarázta el a felmerülő problémákat, aki olyan nagy gonddal és részletességgel közölte aggályait, és vívódott fennhangon, hogyan oldja meg, hogy ne kelljen teljesen megfosztania páciensét mindkét kezétől, hogy az szinte megható, egyben, végtelenül emberi volt.
A jobb csuklóm három törést szenvedett, nem volt kérdés, hogy lentről fölig gipszben fogja várni a gyógyulást. A bal, nem szenvedett ilyen súlyos töréseket, csak épp egy apró porc-darabka tört le a kisujj vonalában, míg a hüvelykujj vonalában, néhány centiméteres repedés keletkezett. Így a bal kezemre egy felcsatolható rögzítő került, két sínnel, amit csak naponta tíz percre vehettem le, amikor nagy szükségem volt a kezemre.

A gipszelőben már nagyon oldott volt a hangulat, ott a lányom is jelen lehetett. A doki végezte ezt a műveletet is, rutinosan, gyorsan, s közben egyfolytában tájékoztatott bennünket arról, hogy mit miért csinál, s mire kell ügyelnünk az elkövetkezőkben. Amikor végzett, még megjegyezte:
– Milyen jó, hogy nincs három keze, mert akkor most három törött keze lenne!
Ekkor már vígan hahotáztunk a tréfán, és magam is úgy gondoltam, hogy törött kézből, ez a kettő is sok, habár életem során, sokszor gondoltam úgy, ha három kezem lenne, az sem lenne elegendő a napi feladatok elvégzéséhez.
Mire megkaptam az „elbocsátó szép üzenetet”, akkorra már december lett. Tehát elmúlt éjfél. Amikor a sürgősségi hatalmas várójában megpillantottam a férjem mellett a fiamat, aki időközben Budapestről indult és érkezett haza, futottam, hogy megöleljem, s akkor döbbentem rá, hogy nincs is mivel.

Azóta kényszerpihenőn vagyok s gyakorta tűnődöm azon, hogy ki volt aznap este a balfácán közülünk. Beleértve az alig húsz éves fiút is, aki a balesetet előidézte, mert, hogy őt is meghurcolják, afelől nincsenek kétségeim.