Homunculus

Az európai okkultizmus történetében nem egy úgynevezett varázsló vagy tudós állította, hogy embert tud teremteni, természetesen nem azon a módon, amelyre most gondolsz, és amelynek szapora gyakorlását állítólag Isten írta nekünk elő. Ezzel az eljárással, és különösen a céljával kapcsolatban is megoszlanak a vélemények; de beszéljünk most csak az úgynevezett tudományos módszerekről. A szakirodalom homunculusnak, emberkének nevezi a mesterséges úton, in vitro előállított lényeket; részben megkülönböztetésül, részben mert tényleg nagyon kicsik voltak, legalábbis kezdetben. Nem dicsekedtek olyan sokan azzal, hogy embert tudnak készíteni, mint amennyien ebbe a hírbe keveredtek. És ez a hírnév nem volt mindig kellemes, mert az egyház nem volt az alternatív megoldások barátja.

Más szavakkal, az inkvizítorok rövid úton végeztek mindenkivel, aki kilépett a sorból.

Nem mindenkivel, csak a szegény ördögökkel. Gazdag és befolyásos emberek megvásárolhatták maguknak a szabadságot; mások állandóan úton voltak, menekültek az első gyanús jelre; esetleg egyszerűen csak szerencséjük volt.

Az egyház mindenesetre más véleményen volt a szerencséről. Hivatalosan sajnálni illett az eretneket, aki a máglya tisztító tüze helyett a tüzes pokolba zuhant. És a homunculus készítése biztosan nagy eretnekség, ami nem lehetséges a Sátán közreműködése nélkül.

Sőt, már az is, ha valaki elhiszi, hogy ez lehetséges.

Ha így folytatjuk, hamarosan lehetséges lesz. De nem az ókori vagy a középkori módszerekkel… Készített valaki homunculust?

Hogyne, Paracelsus. Meg is adta a receptet Természetrajzának 1. kötetében. És csak azért nem került komolyabb konfliktusba az egyházzal, mert a menekülők csoportjába tartozott, szinte állandóan úton volt. Mire valahol érdeklődni kezdtek utána, ő már hetedhét országon túl járt, akarom mondani, régen megérkezett a szomszédos protestáns fejedelemségbe.

Hajtós napjai lehettek.

Ez igaz, de megszokta, sőt benne volt a génjeiben. Mondják, hogy a nagyapja előkelő és gazdag ember volt, talán herceg, aki a Szentföldön is harcolt. Ettől azonban egyáltalán nem vált szentté. Heves vérmérsékletű ember lehetett, mindenkivel összekülönbözött, nem ismerte az óvatosságot. Végül elvesztette a várát és a birtokait, gyerekeire nem hagyott mást, mint a von Hohenheim nevet. Paracelsus apja „törvénytelen” gyerek volt, a nevet azonban ő is büszkén viselte. Nem igen lehetett büszke másra egész életében. Hol fémeket akart olvasztani és megmunkálni, hol alkimistákhoz csatlakozott. Aztán az orvosi pálya vonzotta, de nem fejezte be a tanulmányait. Ebben valószínűleg a szegénység akadályozta meg. A szegénység kényszerítette, hogy szolgálatot vállaljon a svájci Einsiedeln-ben, ahol hamarosan feleségül vett egy Elsa nevű szolgálólányt. Kis kunyhóban éltek, romantikus fenyőerdőben, a Siehl folyócska partján, de megalázó szegénységben. Itt született Paracelsus, aki a fellengzős nevek egész sorát kapta; vagy a keresztségkor, vagy csak úgy, mint apai áldást. 9 éves volt a koraérett kisfiú, amikor depressziós anyja öngyilkos lett, beleugrott az Ördög hídjáról a Siehl folyóba. Van valami szimbolikus abban, hogy a hidat éppen az ördögről nevezték el, és Paracelsus anyja itt menekült el a nyomor és a boldogtalanság elől. A kis Paracelsust nagyon nagy trauma érte. Lehet, hogy rosszul értelmezte anyja indítékait, de innen datálódik fanatikus ellenszerve a nők iránt. Egész életében kerülte a nőket, egy jó szót se vesztegetett rájuk, kivéve egyetlen hölgyet, a világ anyját vagy mater naturalis-t, az anyatermészetet. Néha úgy tűnik, mintha Szűz Mária nagy híve lett volna, de Paracelsus életében egymást váltogatták a vallásos és vallástalan periódusok, és lehet, hogy egyik sem volt őszinte.

Gondolom, az igazság sokkal egyszerűbb. Paracelsus a saját neméhez vonzódott, amit az egyház éppen olyan kevéssé tolerált, mint az eretnekséget.

Persze hogy megvádolták ezzel is, de hát mivel nem vádolták meg? Nagy barátságban élt a tanítványaival, ivócimboráinak nevezte őket; magáról pedig azt állította, hogy elvesztette a férfiasságát.

Mint egy pár kesztyűt?

A részleteket nem közölte, csak annyit, hogy egyszer ez a körülmény mentette meg az életét. A „nagy kán” még sohasem látott ilyet, és elbocsátotta a fogságból. Persze az egész nagyon kétséges. Paracelsus ugyanis azt állítja, hogy mindez Magyarországon történt. Nálunk a 16. század elején már nem igen uralkodtak nagy kánok.

Paracelsus nem önéletrajzot írt, hanem regényt. Vagy mit gondoljunk, amikor erősködik, hogy Portugáliában a saját szemével látta, hogyan születtek egerek egy halom szalmából? Azt is a saját szemével látta, hogyan változik át a vadliba teknőssé egy spanyol trágyadombon.

Könnyen lehet, hogy a homunculus is ebbe a kategóriába tartozik, de a világ összes egerénél és teknősénél jobban lebilincselte az emberek érdeklődését. Elolvasták, és elhitték szó szerint. Még mindig eléggé hiszünk ahhoz, hogy élvezzük a paracelsusi fantázia nyomán keletkezett irodalmi alkotásokat vagy filmeket.

A lehetetlennek mindig nagyobb a varázsereje; de halljuk a receptet.

Zárjunk el egy lombikban emberi spermát, emberi vagy állati csont- és bőrdarabokat, szőrszálakat, 40 napig, vagy addig, amíg meg nem mozdul. Emberhez hasonló forma alakul ki, de nagyon kicsi és áttetsző, mintha nem is anyagból lenne. Egyenletes melegben kell tartani, az a legjobb, ha a lombikot vagy más üvegedényt lótrágyába dugjuk. A homunculust vérrel kell táplálni. Némelyik törpe marad, mások akár óriásira megnőhetnek.

Tegyük fel, hogy a kísérlet sikerült, van tíz homunculusunk, akik minden nap több vért követelnek. Bizonyos értelemben olyanok, mint a gyerekek, csak sokkal több gond van velük. Van valami hasznuk is, úgy értem, az elégedettségen kívül, hogy elértem az, amiről csak álmodoznak a mágus kollégáim?

Természetesen, Paracelsus csak mérsékelten volt idealista. A homunculusok egyrészt esztétikai élvezetet szereznek a gazdáiknak – és nagy súlyt fektetett az esztétikai élményre ez a szerencsétlen ember, akinek sokszor egy szál ruhában kellett menekülnie, oldalán az elmaradhatatlan karddal, amely miatt állandóan nevetség tárgya volt. Azonkívül a homunculus, még a legkisebb is, nagy tettekre, győzelemre hivatott. Eleve tudja, vagy megismeri a természet összes titkait, és minden vállalkozásban hűségesen támogatja a gazdáját. A homunculus birtoklása nem ígér kevesebbet, mint a mindentudást; és Paracelsus nem is érhette be kevesebbel.

Nos, akkor vagy a homunculus nem tud mindent, vagy Paracelsus sose látott eleven homunculust. Akadt, aki kipróbálta ezt a receptet?

Nem… vagy mélyen hallgattak a kísérleteikről.

Pedig nem hangzik nagyon bonyolultnak. Akárhány mágikus recept ír elő olyan alapanyagokat, amelyeket ennél jóval nehezebben lehet beszerezni. Pl. idei fecske tavalyi tojását.

A gondolat azonban nem hagyta nyugodni az embereket. Egy Nicolas Hartsocker nevű német addig vizsgálgatta a spermáját, persze szigorúan tudományos alapon, amíg egy nagy fölfedezést tett, 1694-ben. Észrevette, hogy a spermában kis élőlények vannak, amelyeket elnevezett animalculáknak. Nem, megint csak nem azt látta, amire most gondolsz, hanem kis emberkéket, illetve kis állatokat, amelyek már ebben a stádiumban olyanok, mint amivé később fejlődnek, kedvező körülmények esetén, vagyis ha bejutnak egy anyaméhbe. A nagy felfedezés lázba hozta a tudományos világot, nem remélt távlatokat nyitott meg. Sajnos Hartsocker irigyei mindjárt munkába léptek, és megfogalmazták az ellenvetéseket. Úgy okoskodtak, ha a későbbi ember már benne van a spermában, mint animalcula, akkor az animalculának is van spermája, amelyben szintén ott rejlenek a jövendő emberek, és így tovább. Ki a gyerek apja az animalculák végtelen láncolatában? Mi a magyarázata annak, hogy egyes gyerekek nem a papájukra, hanem a mamájukra hasonlítanak? És ami végzetes csapást mért az egész elméletre, hogyan jelentek meg az első animalculák, amikor köztudomású, hogy Isten bűntelennek teremtette Ádámot, más szavakkal, a végzetes almaevés előtt nem volt még spermája sem?

Így semmisíti meg a teológia a materialista tudományt.

Hartsockert, a neve ellenére, lágyabb anyagból gyúrták, mint Paracelsust, és az erősebb kutya vitte el a csontot.

Ez azonban nem igazi homunculus kísérlet, a paracelsusi recept szerint.

N. de Richier, Saponarus és B. Germanus párizsi tudósok vérből desztilláltak egyet, a 16. században. Caspar a Rejes 16. századi portugál orvos vizeletet használt, Borellus Petrus francia, illetve J. Faber bambergi orvosok ki tudja mit, a 17. században. A 18. században egy bizonyos Dr. David Christianus, a giesseni egyetemen, fekete tyúk tojásával kísérletezett. Kis lyukat fúrt a tojásba, a belsejébe juttatott egy kis spermát, lezárta szűz pergamennel, és beásta jó meleg trágyába. 30 nap után kikelt a homunculus, „mindenféle segítséget és védelmet” megadott a gazdájának. Nem került sokba az élelmezése, mert mindössze egy kis levendulát és földi gilisztát evett.

Miért nincs mindenkinek egy-két ilyen természetfeletti védelmezője és segítője, ha a dolog ilyen egyszerű?

Mivel az ugye föl se merülhet, hogy Paracelsus, Christianus vagy mások nem mondanak igazat, arra kell gondolnunk, hogy valamit elhallgatnak, jelen esetben a kísérlet káros mellékhatásait. Goethe Faustjában a famulusnak, Wagnernek sikerül homunculust teremteni, de bele is bolondul. Mesterséges ember Mary Shelley Frankenstein-je, de talán mégsem kívánatos, hogy ebből a típusból sok legyen. Umberto Eco szerint a kísérlet előfeltétele a druida rítusok ismerete, és egy gazdag rózsakeresztes, akinek nagy várkastély van (Foucault’s Pendulum). A német Hans Heinz Ewers akasztott ember spermáját használja, és az eredmény arányban áll a ráfordítással (Alraune). Dennis Wheatley egyik regényében titokzatos folyadékkal teli edényekben sorakoznak a homunculusok, akiket szüzek vérén kell táplálni; sajnos a diabolikus társaságban keveredett hölgyek nem sokáig maradnak szüzek (The Satanist). Peter Ackroyd azt írja, a nagy erzsébetkori mágus-matematikus-asztrológus-filozófus, Dr. Dee egy különösen gonosz homunculust teremtett (The House of Dr. Dee).Erről az úrról már sok mindent összeírtak, de akár volt homunculusa, akár nem, soha nem volt szerencsés. Az egész élete azt példázza, hogy a nagy tudomány még nagyobb szerencsétlenséget hoz. E.T.A. Hoffmann szalamandra-tanácsosa, Lindhorst nem homunculusokat teremt, csak a homunculusok sorsára ítéli a diákokat, akik valamilyen vétséget követtek el: kristály palackokba zárja őket (Az arany virágcserép). Milyen szimbolikus, hogy a homunculus-lét tulajdonképpen nem más, mint büntetés.

Nem győztél meg. Még sose hallottam olyan természettudósról, főleg nem biológusról, aki elgondolkodott volna azon, hogy mennyi szenvedést okoz a kísérletekhez felhasznált állatoknak. Habozás nélkül kísérleteznének emberekkel is, ha lehetne. A magam részéről azt gondolom, az emberek azért nem foglalkoztak a homunculussal, mert a hagyományos módszerrel nagyon elégedettek voltak, nem úgy, mint Paracelsus, akit gyerekkori trauma, felnőttkori fóbia, öröklött vagy szerzett testi hiányosság késztetett arra, hogy alternatív megoldásokat keressen. Mert végül is erről van szó, hogyan lehetne kiiktatni a nőket a férfiak emelkedett társaságából; hogyan lehetne elérni, hogy a végtelenül magasabb rendű hím még ebben az egy dologban se szoruljon rá a végtelenül alacsony rendűnek minősített, mindent bemocskoló nőstény közreműködésére.

Így van, és Paracelsusnak nagynevű elődei vannak, akik a legkülönfélébb ötletekkel álltak elő, hogyan lehetne szex, vagyis nők nélkül szaporodni. Talán Simon mágus, a nagy heresiarcha volt az első a sorban, aki azt hirdette magáról, hogy Isten, és azért jött el a világra, hogy elhozzon egy egészen új dolgot, amiről még nem hallott senki. Mi volt ez? Irenaeus könyvéből (Adversus Haereses) azt olvashatjuk ki, van egy transzcendentális hatalom, akinek a világ teremtője a legkisebb szolgája; az anyagi teremtés csak torz tükörképe a tiszta teremtésnek, és ennek semmi köze a gonosz módszerhez, amelyet az archonok erőltettek rá az emberre, hogy felgyorsítsák a bukását.

Igen ám, csakhogy ebből egy sor sincs a Bibliában; igaz, az sem, hogy rossz véget ért a római császári udvarban, amikor megpróbált repülni. Csak az van, hogy „ördögi tudományt” gyakorolt Szamáriában, és pénzen akarta megvásárolni a gyógyítás képességét.

A középkor ennél sokkal többet tudott Simon mágusról, pl. azt, hogy nem égette el a tűz, sőt inkább ő „égette el” a tüzet; vagyis nem ember volt, hanem szalamandra, elemi szellem. Végül is, az emberek nem azzal hatnak egymásra, amit csinálnak, hanem amit hisznek róluk.

Az egyik lehetőség tehát a tiszta teremtés, bár nem tudom, hogy ez alatt Simon mágus mit értett. Hiszen mindenhova magával vitte a Helena nevű barátnőjét, akit egy tyrusi bordélyházban talált.

A másik lehetőség a palingenezis. Erről is írt Paracelsus, bár nem ő találta ki. Ennek az a lényege, hogy minden élőlénynek vagy tárgynak van egy másik, általában láthatatlan formája, amely pontosan ugyanolyan, mint a látható, csak az anyaga nagyon finom. Ha a látható forma megsemmisül, pl. elhamvasztják, a láthatatlan megmarad, adott esetben láthatóvá, sőt élővé lehet tenni. Ezt a valamit Paracelsus múmiának nevezte, ma inkább azt mondanánk, asztráltest. Paracelsus virágokkal kísérletezett; új rózsákat „teremtett” az elpusztultak helyett.

Erről eszembe jut Nathaniel Hawthorne novellája, Dr. Heidegger kísérlete. Az excentrikus professzor egy vízszerű, gyöngyöző folyadékba meríti az elszáradt rózsát, és az feléled. Ugyanezzel a fluidummal itatja idős ismerőseit, akik igen hamar megfiatalodnak. A fluidum természetesen az ifjúság vize, Florida déli részén van ez a forrás. Sajnos a második fiatalság nem tart sokáig, és a váratlanul megfiatalodott aggastyánok különben is olyan ostobán viselkednek, hogy Dr. Heidegger meg sem kóstolja a forrásvizet.

Ez bizony tipikusan paracelsusi inspiráció; és mivel végződik a történet?

Ahogy várható. Az aggastyánok elhatározzák, hogy mielőbb Floridába utaznak. A szex nélküli szaporodás nem tartozik az ambícióik közé.

Kár, pedig sokféle élőlényt lehet teremteni a nők közreműködése nélkül. Pl. a gólemet, akinek a teste agyagból készül, aztán már csak a megfelelő varázsigéket kell elmondani, vagy fel kell írni a homlokára az élet jelét. Partnere a tulpa, aki Tibetben honos, és még agyag sem kell hozzá, csupán maximális koncentráció. Zoszimosz, egy görög a 3. században, az egyiptomi Panopoliszban, sárgaréz, ólom, ezüst, arany emberekről írt. Mivel alkimistának mondják, nem biztos, hogy ezek élőlények vagy robotok voltak, de Paracelsus szerint a természetben minden lehetséges. Továbbá számos élőlény keletkezik férfiak és nem földi nők, pl. a succubusok kapcsolatából. Sajnos az így születő gyerekek messze nem olyan tökéletesek, mint a homunculus. Nem is ajánlatos velük kezdeni, mert többnyire rosszindulatúak, démoni természetűek.

Az elemi lények társaságát viszont melegen ajánlja Paracelsus. Az emberek és az elemi lények gyerekei a homunculushoz hasonlítanak, amennyiben nagyon szépek, végtelenül intelligensek, sok száz évig élnek. Nem is tudom, hogy Paracelsus a homunculusról híresebb-e, vagy az elemi szellemekről. Négyféle van, a négy elemnek megfelelően. A föld szellemei, a gnómok természetesen a föld belsejében laknak. Számukra a föld ugyanolyan közeg, mint nekünk a levegő. Kincsek, ásványok, drágakövek őrei, szívesen adnak aranyat vagy pénzt az adeptusoknak, de már olyan sok csalóval találkoztak az emberek között, hogy nagyon bizalmatlanok. Paracelsus még azt tudja róluk, hogy a termetük alacsony, és szokatlan ruhákat viselnek.

Mint Írországban a leprechaun.

A vizek szellemei a sellők, meluzinák vagy undinék. Nagyon szépek, a vízben élnek, levegőre nincs szükségük. Nincs nemük, de szívesen jelennek meg női alakban, hogy elcsábítsák a férfiakat. Az emberekhez leginkább hasonlóak a szilfek vagy szilveszterek; ugyanúgy lélegzenek, mint mi. Nem azért szilveszterek, mintha valami közük lenne az év utolsó napjához, hanem mert az erdőben élnek, gyökereket és füvet esznek, vizet isznak. Paracelsus még azt is tudja, hogy kevélynek tűnnek, de nagyon kedvelik a tudósokat és a tudásra szomjazókat; lányaik szépek, de a természetük férfias, olyanok, mint az amazonok. Paracelsus mindenkinek azt javasolja, hogy a szilfekkel keressen kapcsolatot.

Csak az a gond, hogy szilfek nem léteznek.

Ezt nem mondhatod komolyan, hiszen már Proklosz neoplatonikus filozófus pontosan tudta, hogy a levegő szellemeit könnyen megláthatjuk, a tűz-szellemek viszont sohasem ereszkednek a hold alá. A föld szellemei csak azért jelennek meg, hogy a vándorokat félrevezessék, a sellőkben sem lehet megbízni. Aztán ott van a nagy Origenész tanúságtétele, aki egyidejűleg egyházatya és eretnek. Azt mondja, hogy az elemi szellemek a föld kipárolgásaiban élnek, van testük, de ez a test nagyon finom. Gyorsak, mint a leggyorsabb madár. Ha valakit a kegyeikbe fogadnak, mindent megtanítanak nekik, ugyanis látják a múltat, jelent és jövőt. Az óvatosság ajánlatos, mert állandóan terjeszkedni akarnak, nagyobb birodalomra törekszenek. Rendes keresztény már csak azért is távol marad tőlük, mert állatáldozatokat követelnek, a vér szagával táplálkoznak.

Valahonnan ismerős nekem a sülő hús illatában gyönyörködő Isten. Mégpedig az Ószövetségből, ahol Jahve elismeri, hogy éppen ezért kedveli az égőáldozatokat. (Lev. 4.31)

Most elárultad magad. Ez istentelen beszéd. Szent Ágoston is elítéli a pogányok áldozatait, de egy szót sem szólt az ószövetségi gyakorlat ellen.

És mindenki hitt az elemi szellemekben?

Mindenki, kivéve Agobard lyoni püspököt. Ő azt merte mondani, valamikor a 8-9. században, hogy csak a tudatlan ember hisz bennük. De ezt csak azért mondhatta, mert nem találkozott a szalamandrákkal, akiket pedig Paracelsus a legkiválóbb elemi szellemeknek nevez.

Csak nem az a szalamandra, akiről a Physiologus azt írja, hogy szereti a tüzet? Arisztotelész pedig azt, hogy ez egyoldalú szerelem, mert a szalamandra rendkívül hideg, puszta érintésétől elalszik még az erdőtűz is. Fél arca disznó, fél arca majom. Plinius és Adelinus szerint gyíkfeje van, a hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél, és bal oldalt hordja a máját.

Nem, Paracelsus szalamandrái a tűz szellemei, Az arany virágcserép-ben atlantiszi hercegek, más néven vulcanusok. Ritkán jelennek meg a földön. Kivételesen szerencsés a filozófus, aki elnyerte egy szalamandra barátságát.

És volt már erre példa?

Természetesen vannak példák. Az egyik legnevezetesebb a francia N. de Montfaucon de Villars „abbé,” aki 1635 és 1673 között, jobbára Párizsban élt. Meglepően felvilágosult pap volt, és a legszívesebben a mágiával foglalkozott; ha igaz, csak elméleti szinten. Híres könyve a Comte de Gabalis, Gabalis grófja. Ebben azt írja, levélváltásba bonyolódott egy nagy adeptussal, aki Németországban élt, és a lengyel határ közelében voltak a birtokai. Elküldte neki a horoszkópját, amiből az adeptus kiolvasta, hogy nagy dísze lesz a filozófiai iskolának, amelyet ő alapított. Egyszer dolga támadt Angliában, útközben megállt Párizsban, hogy találkozzon vele, és a régi híveivel. Néhány párbeszédjüket írja le a könyv. Az abbé folytatni akarta, de 1673-ban egy orgyilkos végzett vele, amikor Lyonba utazott.

Miért?

A régi nóta, mert elárulta az adeptusok titkait.

Ki ez a Gabalis grófja?

Az abbé azt mondja, álnév, de „a gróf valódi nevét sokan ismerik.”

Értem. És az adeptusok titkai?

Furcsa titkok. Lényegében megismétli, amit Paracelsus tanít az elemi szellemekről. Kiválóak, bölcsek, és a többi, de nem boldogok, mert nincs lelkük. Éppen ezért keresik az emberek, különösen a filozófusok társaságát. Csak a filozófusok segíthetik őket ahhoz, hogy halhatatlan lelket szerezzenek.

Hogyan?

A hölgyek úgy, hogy gyereket szülnek egy filozófusnak. Ez automatikusan feljogosítja a hölgy apját, hogy megkapja a halhatatlan lelket, és semmi híja ne legyen a boldogságának. Kettős céljuk van a filozófusoknak, akiket Gabalis grófja maga köré gyűjtött: a nagyszerű, zseniális, indigó gyerekek, másrészt, és ez a fontosabb, jó szolgálatot tesznek az elemi szellemeknek.

De akkor az ilyen gyerek nem homunculus, legalábbis nem a szó technikai értelmében.

És mégis az, mert ez nem földi házasság, és a dolog nem úgy történik… tudod, ez teljesen szellemi.

Erről szól a könyv?

Erről… A gróf meg akarja győzni az abbét, hogy csatlakozzon a társaságukhoz, ő azonban keményen ellenáll. Részben azért, mert pap, részben pedig, mert az egészet sületlenségnek tartja.

És nem az?

Nem… Nem egészen.

Hiszi a piszi.