Hull az elsárgult levél…

Még a lépteim is Máté Péter dalának ritmusára kopognak, ahogy megyek végig a Sétatéren, az óriás gesztenyefasor lombsátora alatt. Hull, bizony hull a levél, aranysárga, barna, rőt-vörös szőnyeget terít talpunk alá az ősz. Ilyenkor akaratlanul is eszébe jut az embernek, vajon nem ez lesz-e az utolsó?… Aztán ha jön a tavasz, újra megfogalmazódik a feltételezés: lehet, hogy ez az utolsó tavaszom?…
Leülök egy padra. Csodálom az ősz káprázatos színkavalkádját, hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét, ahogyan még Petőfitől tanultam jó öt évtizeddel ezelőtt. Jön egy szellő, löketet ad a már útra kész leveleknek, s hullanak imbolyogva, táncolva, lebegve szinte beborítva a teret.
Aztán elém tolakodik egy régi kép: a tanya udvarán áll a szekér, látom kisiskolás önmagam, amint a bakon ülve, kezemben könyvvel tanulom Petőfi „Itt van az ősz” című versét. A tanyát körülövező fák árnyékba borították az udvart, csak imitt-amott szűrődött át a lombok közt a langyos napsugár. Ahogyan a szél játszadozott a lombokkal, úgy táncolt a fény is az udvaron. Most is arcomon érzem azt az imbolygó fényjátékot, s ugyanúgy élvezem a hangulatát, mint akkor, régen…
Ezer gondolat cikázik a fejemben. Hirtelen eszembe jut a szomszédom, akivel összefutottam tegnap a lépcsőházban. Arra panaszkodott, hogy egész délutánja ráment a verstanulásra. Alsó tagozatos kisfiának a fejébe próbálta bevésni egy modern költő nyakatekert versét az őszről, s bosszankodott, hogy milyen nehezen ment. Dühöngött, mi a csodáért nem elég az ilyen apróságoknak egy egyszerű, de nagyszerű Petőfi-vers, amit könnyen megtanul, meg is ért, mert a tanulandó absztrakt versből vajmi keveset értett ő maga is, nemhogy a gyerek.
Ezen aztán magam is hosszasan elméláztam. Igaza lehet az apának. Egy ilyen, erőltetetten tanult vers bizonyára nem fog emlékeket ébreszteni a gyerekekben évek, évtizedek múlva, ahogyan bennem az imént. Nehéz megtanulni egy kisgyereknek olyan verset, aminek nem érti a mondanivalóját, így semmi érzést nem vált ki belőle, nem tudja átélni, átérezni. Másnap talán feltudja mondani, azután azonnal el is felejti és később nem lesz mire emlékeznie…

Hirtelen a fejemhez kapok, elfeledkeztem a randiról. A barátnőm már tíz perce vár rám a presszóban, de ha belefeledkezek a természet szépségeibe minden másról megfeledkezem. Most már futólépés a presszóig, pedig tudom, hogy Marcsi megértene.
Lihegve nyitok be a presszóba, mindjárt látom, hogy már a gyümölcslevet is kihozatta részemre, ő viszont kávét szürcsölget. Csodálkozva bámul rám.
– Mi van, téged idáig kergettek?
– Nem akartalak megvárakoztatni, ne haragudj…
– Észre sem vettem, én jöttem korábban… – mondja lemondóan. A hangján érzem, hogy baj van.
– Én ezt nem bírom tovább!… Nem bírom még négy évig… – fakad ki, és csak úgy ömlik belőle a szó. Marcsi ugyanis tanítónő, még négy év választja el a nyugdíjtól. Most elsősöket kapott. Éppen elköszönhet tőlük negyedikben, és mehet nyugdíjba. Panaszkodik, hogy a gyerekek generációról-generációra egyre rosszabbak. Alig látszik ki a padból, de már tudja, hogy neki jogai vannak, neki nem kell szót fogadnia, mert majd az Apa, vagy az Anya megmutatja… Bezzeg arról soha sem hallott a gyerek, hogy az iskolában csendben kell ülnie, figyelni a tanítónénire, szót kell fogadnia, jól viselkedni. Jól tudja, hogy ezt sem lehet, különösen akkor nem, amikor már az elsősöknek is hét-nyolc órájuk van… A szülők meg elképesztően okosak, ők aztán tudják a csemetéjükről, hogy hiperaktív, nem képes megülni egy helyben, legyen velük elnéző…
Tudom Marcsiról, hogy rendkívül liberális tanítónő, őt mindenki szerette, és még ma is szeretik hajdani tanítványai. A szülők a város túlsó végéről is ebbe az iskolába hozták csemetéjüket, miatta, csakis őmiatta. Ennek az iskolának soha nem volt gondja azzal, hogy esetleg nem jön össze a gyereklétszám az első osztályhoz. Mi történhetett vele? Lehet, hogy kiégett? Próbálom megfejteni a rejtélyt, de Marcsi tovább panaszkodik.
– Képzeld, verset tanultunk tegnap az őszről, alig nyolcsoros volt, de nem ment a fejükbe. Persze lárma volt, meg rosszalkodás, de én már nem bírom túlkiabálni őket… Van néhány csendes kisgyerek az osztályban, szófogadók. Őket az első padsorokba ültettem, s csak velük tanultam, amíg a többiek torkukszakadtából üvöltöztek. Az az öt gyerek végül megtanulta, nehezen, de megtanulta… nem is csoda, olyan őrült ordibálások közepette… Mi lesz ezekből a gyerekekből?…
Megint csak elém tolakodik a kép, amint ülök az udvaron a szekér bakján, hullanak az őszi levelek, csodálom a bágyadt napsugarakat…
– Milyen verset tanultatok? – kapok észbe hirtelen.
– Jaj, ne is kérdezd. Az olvasókönyvből, valami bugyuta őszi vers… – akkor váratlanul remek ötletem támad.
– Gyere, elviszlek valahová!… – felpattanok a székről. Marcsiba karolok és viszem egyenesen a térre, majd leülünk a padra…
– Az előbb itt ültem, itt felejtettem magam, ez miatt késtem… Hallgattam a fák lehulló levelének lágy neszét, csodáltam a bágyadt napsugarakat… Szeretem, nagyon szeretem az őszt, s csak most értettem meg miért… – aztán hallgattuk együtt. Közben Marcsi néha-néha megszólalt.
– Te, ez hihetetlen, úgy kitisztult a fejem… El sem hiszem, a feszültségnek már hűlt helye, a fáradtságot sem érzem, ó, ez remek terápia, és minden olyan gyönyörűséges…
– A mindenit! Csak most értettem meg miért hoztál engem ide! – kiáltott fel váratlanul.

Másnap délután felhívott. Ma kivittem az osztályt a térre, nagyokat futkároztak a gyerekek, gesztenyét, leveleket gyűjtöttek, aztán leültünk a padra és hallgattuk a fák lehulló levelének lágy neszét, azután megtanultuk a Petőfi-verset. Mindenki hibátlanul felmondta, élvezték nagyon, a végén mindegyik kapott egy nagy ötöst, olyan boldogok voltak! – újságolta egy szuszra.

Megint csak elgondolkodtam. Mi van, ha csapnivaló a tananyag? Ha a gyerekek fegyelmezetlenek, mert nem értik a tananyagot? Ha esetleg kiég a tanítónő, de még nyugdíjba sem mehet? Mi ilyenkor a teendő? Ezzel ki foglalkozik? Az ostor pedig mindenkin, szülőn, pedagóguson, a legnagyobbat mégis a gyerekeken csattan. Így lesznek mindinkább fegyelmezetlenek, neveletlenek, majd csirkefogók, lókötők, csalók, rablók, bűnözők, gyilkosok…
Valahol, valamit nagyon, de nagyon elrontottunk.