Hullám sodorta álmok

A szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár és a Szülőföld Könyvkiadó szeretettel vár minden érdeklődőt 2022. december 9-én 16.30 órai kezdettel Rozán Eszter: Hullám sodorta álmok című regényének bemutatóján. A szerzővel beszélget Kovács Ágnes irodalomtörténész. Közreműködik: Kelemen Zoltán, Horváth György, Kergyikné Léránt Erika, Gombos Katalin, Tóth Ernő

A címadás nem véletlen, mert a két főszereplő, Rózafalvi Eszter és Jeanette álmait egyaránt elsodorja a víz, jóllehet mindketten más korban élnek. Rózafalvi Eszter egy mai lány, aki Szombathelyről származik, jelenleg Párizsban tanul. Egy koppenhágai tanulmányútja során megismerkedik élete nagy szerelmével, a nála jóval idősebb Sebastian Lentzzel. Sebastian éppen komoly lelki- és hivatásbeli válsággal küzd, még Eszterrel való megismerkedése előtt elhatározza, hogy új életet kezd, Eszter kapóra jön ebben a válságos időszakban.
Jeanette egy szegény falusi lány a 19. század második végén, aki Párizsba kerül, és ott cselédnek szegődik, ám ő sem menekülhet a sorsa elől. A végzet Pierre Boulanger személyében érkezik.
A két lány története párhuzamos szálon fut, valami mégis összeköti őket: a Szajna.

A könyv fülszövege:

Fura társaság verődik össze a Korzikához közeli képzeletbeli Jacasse-szigeten: Michel Châtillon, a magyar származású biológiatanár; Ákos, az állásából elbocsátott egyetemi oktató; Claire, Michel se veled, se nélküled barátnője, Capucine, a dolgokat mindenkinél jobban tudó pszichológus; Guillaume, az irodalomtörténész a bágyadt feleségével és a főszereplő, a Párizsban tanuló Rózafalvi Eszter. Karácsonyra készülődnek, ám az együttlétük nem teljesen felhőtlen, múltbeli sérelmek, rivalizálások, féltékenység, elhallgatások vagy túlzott szókimondás töri meg az idillinek induló vakációt. Esztert szerelmi bánat nyomasztja, s bármennyire nem akar emlékezni, a múlt utat tör magának.

1881-ben Párizsban egy fiatal lány holttestét húzzák ki a Szajnából. Szelíd mosolya annyira elvarázsolja a kórboncnokot, hogy halotti maszkot készít róla, mely később számos művésznek ad ihletet. De hogyan kapcsolódnak a szálak a Szajna ismeretlenjéhez, és mi köze van mindennek Kossuth Lajoshoz? Kettétörnek-e az álmok a hullámok sodrásában?

Részlet a regényből:

Michelnek igaza volt, valóban le akartam ugrani a hídról, de ezt nem vallhattam be. Még a barátaimnak se mondanám el, nemhogy egy idegennek. Nem is annyira amiatt, mert szégyellem, persze ez is bent van a pakliban, inkább nem akarom kimutatni a gyengeségemet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy bátorság kell ahhoz, hogy megváljunk az életünktől, én azt hiszem, az öngyilkosság inkább megfutamodás, akkor gondolunk rá, amikor nem érezzük elég erősnek magunkat ahhoz, hogy folytassuk a harcot. Valahogy én is így vagyok vele, vagyis inkább voltam, mert már nem akarok meghalni. Michel szó szerint megmentette az életemet, bár nem tudom, mit csináltam volna, ha nem lép oda hozzám. Lehet, hogy egy darabig még elálldogálok az élet keserűségén merengve, aztán csendesen lelépek. Az ünnepi készülődés éles ellentétben állt a hangulatommal. Körülöttem mindenki vidáman nézelődött, röpködött a körhintán, hörpölte a puncsot, vagy éppen vásárolt valami csecsebecsét, engem pedig lehúzott a bánat ólomsúlya. Egyre mélyebbre kerültem az önsajnálat örvényében, szerencsére csak a képletes örvényben és nem a Szajnáéban. Ahogy ott álltam a hídon a telefonnal a kezemben, a szél a szemembe fújta a hajamat, előcsalogatta a könnyeimet, hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni az életet. Hogy miért? Még nem állok rá készen, hogy analizáljam. Túl közeli és fájdalmas minden. Meg aztán?

Két hét telt el azóta, hogy a hídon a sors összehozott Michellel, és most már tudom, nem szabad feladni, mert még itt vagyok, élek, és kezdek reménykedni abban, hogy várnak még rám jó dolgok az életben. Úgy érzem, a veszteség elviselhetetlen, nincsenek rá szavak, a jövőm omlott össze, a jövő, amit elképzeltem, és ami most már elérhetetlen. Próbálom feldolgozni, együtt élni vele, és több-kevesebb sikerrel próbálok a jelenre koncentrálni. Nem tudom eldönteni, erős vagyok-e, vagy inkább gyenge. Szeretnék erős maradni, és azt hiszem, az esetek többségében sikerül is. Itt, a Jacasse-szigeten biztonságban érzem magam. Süt a nap, kék az ég, hullámzik a tenger, mi kell még? Holnap karácsony, én pedig az otthonomtól távol töltöm az ünnepeket, ám ez egy csöppet sem lelombozó, sőt, inkább örülök. Michel, vagyis Misi, én csak így hívom magamban, jóllehet tudom, hogy nem magyar, vagyis félig meddig az, mindenesetre közelebb áll hozzám a Misi, mint a Michel, szóval Misi vacsora előtt benézett hozzám. Már kipakoltam a bőröndből, nem sok mindent hoztam magammal, egyrészt, hogy ne kelljen annyi mindent cipelni, másrészt meg csak tíz napra jöttünk. Fura, hogy igent mondtam egy idegennek, igaz, az sem hétköznapi dolog, hogy felajánlotta, tartsak vele és a barátaival a Jacasse-szigetekre. Nem ismerem sem őt, sem a barátait, bár azt nem hinném, hogy bűnözők lennének, annál sokkal megnyerőbben néznek ki. Mégis, ha jobban belegondolok, a pszichopaták is pontosan azzal tudják megtéveszteni az áldozatukat, hogy szimpatikusnak, együtt érzőnek állítják be magukat, holott legbelül érzéketlenek. De nem szabad azonnal a legrosszabbra gondolni, egyelőre megbízom bennük. Van itt még egy magyar, valamilyen Ákos, elfelejtettem a vezetéknevét. Ő sincs a legremekebb állapotban, ahogy látom, reszket a keze, és mindenféle dugi piákat hozott magával. Meg nem is túl beszédes. Ha szólok hozzá, csak hümmög, a kérdéseimre bólint, vagy még annyit sem reagál. Hát így legyen kedves az ember?

Szóval Misi bejött hozzám, éppen az ágyon hasaltam bugyiban és pólóban, és az élet fájdalmain merengtem, amikor bekopogott.
? Tessék! ? mondtam zavartan, csak akkor jöttem rá, hogy az öltözékem talán nem a legmegfelelőbb.
Misi arcán széles mosollyal lépett be. Idősebb nálam olyan tizenöt-húsz évvel, mégis vonzónak találom. Erősen kopaszodik, főleg a homlokánál, de valahogy ez annyira jól áll neki, tekintélyt kölcsönöz. A szeme mélykék, akár az óceán, figyelem és megértés árad belőle, ami manapság ritka. Sportosan elegáns, sötétkék bőrkabátjában, farmernadrágjában.
? Nem zavarok?
? Dehogyis, csak magamra kapok valamit.
A nadrágomat kerestem a tekintetemmel, úgy emlékeztem, hogy a székre tettem, de persze nem volt ott.
? Ugyan, hagyd csak, az előbb sokkal lengébben láttalak a strandon!