Írj, …vagy rágcsáld a ceruzád végét

Az irodalomban, azon belül főként a költészetben állandó vitatéma, hogy mit jelent a hitelesség – azaz egy-egy alkotás gondolatilag mennyire közvetít érzéseket az olvasó felé. Több tábor is létezik. Vannak akik az írást egy fikció kivetülésének tartják, magyarul azt állítják, hogy a tehetségükből fakadó elképzelésüket a tárgyi tudásuk adta eszközöket felhasználva "öltöztetik" olyan formába, hogy az másoknak élményt nyújtson, másokban gondolatokat ébresszen, ilyetén módon "igazságokat" fogalmaznak meg, esetleg példát állítanak mások elé, utat mutatnak, elítélnek "rossz" emberi vonásokat, tulajdonságokat, dicsérik az általuk követendőnek vélt eszményképet. Általában támadhatatlanok, mert az általános elvárásoknak tökéletesen megfelelnek, pozitív kisugárzásuk van, az erkölcsök sztahanovistái. Akár a klasszikusok között is találunk ilyen személyeket – szép számmal. Az olvasónak is tetszenek az írásaik mégis valami hiányérzetük marad, egy olyan érzés, hogy "valami nem stimmel". Elismerik, elfogadják az írást, de szinte megmagyarázhatatlan – nem tudnak vele azonosulni teljes mértékben. Miért is nem? Talán magyarázat a másik oldal felfogása. Ők azok akik azt vallják, hogy írni csak arról lehet amit az ember meg is élt és gyakorlati tapasztalatai vannak róla és nem csak elképzelései. Természetesen az általános fogalmak definíciói mindenki előtt világosan léteznek – de nem mint megélt érzések. Máshol már említettem, hogy az igazi szegénységről az aki nem éhezett soha életében, nem fagyoskodott fűtetlen szobában, nem törte a fejét kétségbeesetten azon az éjszakában, hogy másnap mit tesz az asztalra a gyermekeinek, az ne írjon – az csak valami erkölcsi prédikációt tud megírni és nem egy igaz költeményt. Kérdezhetitek, hogy akkor ne írjunk a halálról – mert nem éltük át? Sok mindent nem éltünk át – mégis írunk róla. Igaz, nem haltunk meg és mégis valahol központi téma az elmúlás, a halál. Mitől lesz esetleg hiteles a róla szóló írás? Talán azok tudnak erről igazabb érzéseket közvetíteni akik valahol a közelében jártak már, vagy éppen olyan élethelyzetben vannak ahol lassan már csak a halál az igazi kiút, a halál a megváltás. (Most vélhetően megkapom azt, hogy az nem kiút, azt csak a gyenge ember fogadja el megoldásnak – nos azok fogják ezt mondani akik nem ismerik az ilyen élethelyzetet – és nem elítélendők ők – valószínűleg ők mondják az "igazat" de nem a "valót"). Nem tudom értelmesen mondtam-e el a véleményem. Döntsétek el. Nem szentencia ez a pár mondat, mindössze a gondolat-ébresztés volt a célom.
A témához kapcsolódóan meg kell még két csoportot említenem. Egyiket csak úgy hívom: "magyar-tanárok". Ők azok, akik tanulmányaik során bele tudtak mélyedni az irodalom-elmélet olyan mélységeibe, hogy birtokában vannak azoknak az eszközöknek amik révén iparos-mesterember módra bármit meg tudnak írni. Kitűnően alkalmazzák a verstani fogalmakat, költői eszközöket, bármilyen témában, bármilyen formában ad-hoc kreálnak egy irományt ami tulajdonképpen támadhatatlan – mindössze az igazi érzés, a gondolat és a TEHETSÉG hiányzik belőlük. A baj leginkább az, hogy ők szabnak irányt a kortársi költészet irányának, a szavuknak súlya van, befolyásuk erős.
A másik kisebb csoport azok köre, akik egy játéknak fogják fel az írást, az egójuk kirakatba helyezésének, csak egy eszköznek az élet más területein létező céljaik megvalósításához (például társkeresés – ugye nem meglepő?). Általában tehetségük van az íráshoz, de nem érzik magukat elkötelezettnek, mert az érdekeik nem azt diktálják.
Azt is elmondtam már sokszor: aki ír az – ha őszintén teszi – "meztelenre vetkőzik" – mások előtt, nem szégyenlős. Védtelenné válik. Terhet rak önmagára. Érzékeny ember a "költő-állatfaj", sebezhető és sebei talán soha nem gyógyulnak.
Vigyázzunk hát egymásra.