Annyira fura! Van még élet ezen a Föld nevezetű aberrált, elfuserált bolygón? Nem értem, „naggyon naggyon” nem értem! Néha egyáltalán nem értem, mi folyik itt. De egy alkalommal elérzékenyültem. (Tök-teljesen.) Elmesélem.
Autóbuszon utaztam a minap, „be a városba”. (Ügyintézés céljából.) Ritkán vállalkozom az ilyesmire, jobb szeretem az ingerszegény környezetet, ahol lakunk. A város szélén. Mert odabenn, már majd mindenki tolakodik, tülekedik, (vélt, netán valós) fontos dolgai után. Nékem ritkán akad már fontos tennivalóm, irigyelhetném is őket ezért akár. Csak elszédülök el ilyenkor a város forgatagában. „Emberek! Engedjetek, igazán csak rövid ideig zavarlak titeket itt”!
No meg vannak koldusok is. Kéregetniük nem szabad, mert országunkba beköszöntött már a jólét. De előttük ott van azért az a tányér… A koldusok nem sietnek, nékik (legalább) nincs hová, nincs miért.
Mindegy. Hazafelé a buszon felfigyeltem egy kislányra. Olvasott. Félreértés ne essék, nem az okos telefonját nyomogatta, nem azt böngészte. Igazi könyv volt a kezében! Azt hittem álmodok! De még álomnak is klassz lehetett volna, de Isten bizony (!) a valóságot volt szerencsém látni!
Az utolsó előtti megállónál leszálltam, a gyerek még maradt. Nagyon jó lehetett az a könyv!
2 hozzászólás
Remek sorok. Igen, előfordul ilyen is, hogy valaki könyvet olvas. Én viszont gyakorta használom a tömegközlekedést és nem egy hölgyet láttam akár keresztrejtvényt fejteni, akár könyvet olvasni, igaz olyan középkorúak lehettek.
Szóval, a remény hal meg utoljára, talán nem megy ki sohasem a divatból.
Szeretettel: Rita 🙂
Bár igazad lenne!
szeretettel: túlparti