Boti, a nagyobbik unokám, homlokát ráncolva áll könyvespolcom előtt, böngészi a kedvenc könyveim gerincén látható címeket. Elsős, de már tud olvasni, régóta. Kérdezi: Papa! Mi lesz majd, „Ha meghal a nap”? (Oriana Fallaci csoda könyve; gondolom, sokan ismeritek. Akik még nem, olvassák el, ajánlom, de ez nem ám kötelező olvasmány. Nem Gorkij „Anyája”.)
Mondom Botinak: „tudod ez egy rossz, szomorú mese”. Azért próbálom elbagatellizálni, humorosra fordítani a dolgot. „De ha így lenne, nyáron is téli dzsekibe kéne járnunk, de legalább mindig jót szánkózhatnánk”! Elkomorodik, látom, gondolkodik. Asszem’, a gyerekeket sohase lehet becsapni; hazudozni nékik nem érdemes. Néha meg kell próbálni azért. (Legalább, a nyusziba, Mikulásba, Jézuskába hisznek még. Ezek meg nem hazugságok.)
Más mese. Lányom vigyázott a két gyerekre; a szülők buliba voltak; amúgy igazán rászolgáltak már egy kis lazításra. Hajnalba lányom arra ébredt, hogy a két gyerek jön le a lépcsőn.
Boti: „ma végre kedvemre olvashatok mesekönyvet! És még fogat mosnom se kell”!
Bori – ötéves múlt – mondja: „végre kedvemre lakkozhatom a lábkörmeim! És még anya sem zavar”!
Nálunk, a padló tele összes kacattal, játékkal. Estére.
Anyukájuk mondja: „összepakolni, fürdés, mert különbe’ elmarad a diavetítés”! (Mert az nálunk szokásba van, és a gyerekek nagyon szeretik, én isss!)
Bori – épp a világ legmagasabb tornyát építi – mérgesen ugrik fel, mondja, parányi öklét a magasba lendítve: „anya, orrod tőle fokhagymás”!
Boti is felugrik, ezt skandálja a két gyerek. Menyem szemrehányón néz rám: „Frigyes, ezt is tőled tanulták”! Aztán nevetünk! Mondom menyemnek, azért, a Dekameron többi részéből nem meséltem nekik; ráérünk arra még. Szeretem tanítni az unokáim, sok Weöres verset skandálunk együtt. És nem lesznek funkcionális analfabéták. Mondhatnám, ez az én hagyatékom nékik; kevés vagy sok? Ki tudja, különben is mindegy.
6 hozzászólás
“ez az én hagyatékom nékik; kevés vagy sok? Ki tudja, különben is mindegy.”
Nem mindegy. A gyermek agya olyan mint a szivacs, mindent magába szív és idővel vissza is emlékezik rá. Mikor már nagypapa nem él, előjönnek a tőle hallott mesék, viccek. Emlékszik a játékokra, amit velük játszott, a helyre, ahová vette őket. Felelősek vagyunk azért, hogy milyen emléket hagyunk rájuk, milyen példát mutatunk nekik.
Szeretettel: Rita 🙂
Igazad lehet Rita! És ez a nagyszülők felelőssége.
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel: túlparti
Kedves túlparti,
mondanivalóját tekintve ez egy értékes, szívmelengető, tanulságos írás.
Mivel régóta olvaslak, én jól tudom, hogy a toldalékokat szándékosan használod úgy, ahogy most is (több helyen), de mivel nem mindenki van tisztában ezzel, a helyedben mindenképpen jelölném, hogy minden olvasó tisztába’ legyen vele. 🙂
Jó volt olvasni ezt a történetedet.
Köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia! Hálás vagyok hogy olvastál, megtiszteltél! Nagyon!
Mert számomra örömünnep ez. Különbe, vigyázok majd a jelölésekkel,
Lassan elkopnak majd meséim, de szeretek itt lenni Nálad, nálatok.
szeretettel: Frigyes
Kedves túlparti!
Tetszett ez az életmeséd. Kedves történet az unokázos napjaidról. Üdv hundido
Szia! Köszönöm hogy olvastál!
túlparti