Kell a holtfa az erdőnek

A fák iránti érzékenységem okán, kezembe került egy kiadvány, amelynek a címe Holtfa az élő erdőkért. A csodálatos fotókkal illusztrált, görcsös famaradványokat, moharuhát öltött fatetemeket, cincéreket, gombákat ábrázoló húszoldalas füzet védelmébe veszi az öreg fákat, a pusztulófélben lévőket, a holtukban is állókat, a térdre rogyott törzseket, vízbe dőlt ágakat, és világosan magyarázza a biológiai sokféleség megőrzésében való óriási szerepüket. És valóban nem is gondolná az erdőben sétáló halandó, hogy milyen jelentősége van a csodás famatuzsálemeknek, vagy akár a fiatalon elpusztult egyedeknek az rengetegben.

Az élő fák minden évszakban és sokszor ámulatba ejtettek már fenségességükkel, méltóságukkal, némelyik sudár tartásával, egy másik csodás terebélyességével, megint másik pedig pompás színeivel. De hogy a halott fák, vagy néha az emberi kort túlhaladó famatuzsálemek is tudnak magasztosságot, szépséget sugározni, soha nem gondoltam volna. E kiadvány ezt tanúsítja, és azt, hogy a kiszáradt, vagy pusztulófélben lévő fák a legjelentősebb élőhelyek közé tartoznak. Fajok ezreinek menedéke és táplálékforrása. Sokféle apró és nagytestű bogár, például a szarvasbogárfélék, cincérek lakhelye, madarak, rágcsálók otthona, gombák, mohák táptalaja a sokak számára talán értéktelennek tűnő korhadék.

S ahogy mind tovább jutok a tanulmány értelmezésében, egyre inkább erősödik bennem a holtfa és az ember, a fizikailag talán már megroppant, de jelenlétével, érzelmi, szellemi sugárzásával környezetére továbbra is hatni tudó aggastyán analógiája. Ahogy az erdőgazda nem érzi/érti a jelentőségét a holtfának, úgy a mindennapok embere sem fogja fel a fontosságát az öregember jelenlétének a fiatalabb nemzedék, a lázadó serdülők, a neveletlen ifjúság, vagy akár kicsi gyermekek közelében. Idősotthonokba, elfekvőkbe, intézetekbe mennek a hajlott korú emberek önszántukból, gyerekeik kívánalmai miatt, vagy valamilyen nyomorúságos kényszer okán. S velük együtt falak mögé záródik ezernyi érzés, mesék, emberi széphistóriák, a történelem dráma-szeletei. És örökre becsukódnak a családok egyedi, épp ezért különleges és megismételhetetlen krónikái is. A felgyorsult/felfordult, az emberi létet csupán a zsigeri élvezetekre hitványított világban könnyen feledjük, hogy az öreg ember olyan érték, olyan lelki-érzelmi táplálék hordozója, amelyből nem meríteni esztelenség, akinek jelenlétét nem igényelni óriási pazarlás. Persze, nem lennék igazságos, ha nem szólnék a társadalmi háttér ellehetetlenüléséről. Arról, hogy milyen óriási erőfeszítés egy-egy családnak a beteg, vagy egyszerűen csak mozgásában korlátozott szülőről, nagyszülőről való gondoskodás, a napi odafigyelés, akár időről, akár anyagi áldozathozatalról essék szó. A nehezen megszerzett munkahelyet alig lehet úgy megtartani, hogy az ember hol a gyerekei, hogy a szülei miatt van távol. A mai kor egyébként sem kedvez a családi összefogásnak, összetartásnak, az egymásra figyelésnek. És legfőképpen nem az idős és fiatal emberek párbeszédének. Pedig nagy szükség lenne az öregek nélkülözések, fájdalmas veszteségek árán megszerzett tapasztalataira. Például, hogyan lehet átvészelni a hétköznapi harcainkat, a kudarcokat elviselni a lélek és a szellem sérülése nélkül, és hinni, hogy semmit nem ér az örömünk, ha körülöttünk lévők boldogtalanok.

És itt vannak a gyerekek. Bugyuta rajz- és véres halálosztó filmeken nevelődő csemetéinknek ki mesél hitből fakadó, igaz tündérmeséket, ahol a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megsemmisül. És a költő soraival: „Lángot ki lehel deres ágra /Ki feszül föl a szivárványra /Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva?

Ahogy a holtfa segíti, erősíti az erdőket, fenntartja az erdő produktivitását, szén- és tápanyag raktár, úgy az idős emberek jelenléte lelki és kulturális támasz a jövő nemzedékének a szívbeli elsivárosodás ellen. Kell hát az öregember, akár a holtfa az erdőnek!