Kétszínű

Amikor kilépek a kapun, azonnal megcsapja orromat az illat, és én mindenről megfeledkezve máris irányt változtatok, és megyek az orrom után. Itt van a közelben, egy jelentéktelen kis utcácska, amit ilyenkor nyárelőn minden évben meglátogatok, amióta itt lakunk, immár 25 éve. Pedig még a nevét sem tudom megjegyezni, nekem egyszerűen csak Hársfa utca.

Az utca egyik fele szinte sivár. Négyemeletes panelházak sorakoznak, még járda sincs azon az oldalon. Ellenben itt, a másik oldalon, igaz, keskeny a járda, de végig hatalmas hársfák szegélyezik, amik szinte roskadoznak a töménytelen virág alatt. Mélyen teleszívom a tüdőm ezzel a tüneményes illattal, de nem érem be vele, még hosszan sétálgatok, hogy a lelkem megteljen, beleivódjon ez a páratlan hársvirág illat, itt a fák alatt, ahol olyannyira töményen jelen van e pillanatban.

Aztán egy csupa-zöld kis térbe torkollik az utca, s fáradtan rogyok le a hatalmas koronájú, öreg hársfa alatti padra. Fejem felett susognak a lombok, az illat körülölel és egyszerre olyan ismerős lesz minden. Régi emlékek törnek fel bennem, a szél a hangokat is előhozza, s már hallani vélem az édes hangocskát:
– Csak még egy kört, mami!
Elmosolyodom. Itt tanult a kisebbik biciklizni, amikor apa leszerelte róla a pótkerekeket. Bosszankodott is rendesen, mert mindig fel akart borulni az idétlen kerékpár, hagynia kellett volna apának azokat a kerekeket, úgy sokkal jobb volt… Nem tartott ám sokáig a duzzogás, mérgelődés, mert hamar belejött, s csak rótta, rótta a köröket, sosem volt elég, mindig kellett legalább még egy kör…
Igen, akkor is itt ültem a hársfa alatt, fél szemem mindig a kicsin volt, a másik meg kutatott a távolban, mert az idősebb már a haverokkal ment biciklitúrára, hol a Mecsekbe, hol a Malomvölgyi-tóhoz, s tele voltam aggodalommal, mert, ha sokan vannak, elvonják egymás figyelmét, és elég a másodperc tört része… de nyugtatgattam magam, rendben lesz, minden rendben lesz.

Susognak, susognak a lombok a fejem felett. Feltekintek a fára, a levelek igencsak fürge táncot járnak. Megelevenedett a szél és forgatja, pörgeti a leveleket, megtáncoltatja alaposan, ki nem hagy egyet sem közülük.
Nézem a levelek táncát, gyönyörködök a forgásukban, s akkor tűnik fel, hogy ez a fa kétszínű.
A levelek fonákja ugyanis fakó zöld, és ha felnéz rá az ember ezt látja, de most ahogy forognak, látom ám, hogy a színük haragoszöld és fényes. Ez a két szín váltogatja egymást, ahogy a szél táncoltatja a leveleket. Lehet ilyen éles határvonal levelek színe és fonákja között? Tűnődöm. Azután az jut eszembe, ha emberre mondjuk azt, hogy kétszínű, annak inkább negatív értéke van, de a levelekkel kapcsolatosan ez határozottan pozitívan hat.

Miközben gyönyörködöm bennük, igencsak elcsodálkozom, hogy erre eddig még soha nem figyeltem fel. Hmm, talán a fa alatt sem üldögéltem még ennyit úgy, hogy ne mindig másra kellett volna figyelnem.