Arra gondoltam, most először nem verses, inkább prózai formában osztom meg veletek merengésemet. Talán azért, mert amiről írok elég nehéz lenne versbe szedni. Azon gondolkodom mostanában, hogy is van ez a nevelés dolog. Mert hát, ugye az ember azt mondja, hogy a szülő neveli a gyermekét. Ez viszont valahol nem feltétlenül van így. Rengeteg helyen már-már spártai szigorral szólnak anyák és apák gyermekeikhez, ami nekem, akinek eléggé laza, jókedvű anyja van furcsa. Ma is összejöttünk olyan hat óra tájban egy pár barátommal, lehívtuk Fumit, hogy emelje jelenlétével a társaság színvonalát. Lejön, olyan 15 fok körül lehetett, egyikünkön sem volt túl vastag téli öltözet, rajta sem. Apja figyelte az ablakból, azonnal utána szólt, hogy jöjjön vissza egy kabátért, de körülbelül így: „Azonnal feljössz egy kabátért!”. Meg is jegyeztem, hogy érdekesen szól az apa a gyerekéhez. Sokszor tapasztalom, hogy mikor valamelyik barátom lejön, a beszélgetés így zajlik: Hova mész? Ide és ide (konkrétan behatárolják) Kivel? Vele, vele és vele Jó, de kilencre itthon legyél! Ez nekem azért furcsa, mert nálunk ez így folyik. Hova mész? El. Kivel? Haverokkal. Mikor jössz? Nem tudom, majd jövök…vagy nem. Szóval, anyukám eléggé komolyan megbízik bennem, és 16 éves létemre tisztel annyira, hogy nem szól bele abba, amit csinálok, amíg nem csinálok hülyeséget. Viszont itt jön a buktató: Mert melyik szülő tud beleszólni abba, amit a gyereke csinál, ha nem tudja mit csinál a gyerek? Hiszen, ha nem mondom el, csak elmegyek, mehetek akár bandaháborúba is, nem tud tenni semmit, mert nem tudja. Így viszont felmerül a kérdés, valóban van a szülőnek hatalma a gyerek fölött? Hiszen a legtöbb szülőnek csak az ajtóban jut eszébe megkérdezni, hogy hova mész, onnan meg már csak egy kilincs választ el attól, hogy válasz nélkül távozzak. Kérdem én, melyik 16 éves kamasz aggódik azon, hogy aggódik-e vajon érte az anyja, vagy az apja? Hát nem sok. Felmerül a kérdés: Vajon a szülő neveli a gyereket, vagy a gyerek a szülőt? Elismerem, egy bizonyos korig mindenképp a szülő neveli a gyereket. De 15-16 évesen az embernek nem sokat kell tennie azért, hogy kicsit kitágítsa a szülők által szabott korlátokat. Elég kicsit lázadni, minden szabályt áthágni, és a legtöbb esetben (legalábbis megfigyelésem és tapasztalatom szerint) ezek a szabályok enyhülnek. Még nem jöttem rá, mi ennek az oka, de talán az lehet, hogy egyik szülő sem bírja sokáig elviselni az érzést, hogy a gyereke igencsak nem azt csinálja, amit ő akar, ezért inkább átformálja a szabályokat, ha már nem lát megoldást. Tény, hogy kitartó, kemény munkát igényel, de a gyerek is megnevelheti a szüleit, ha nagyon makacs, és ha a szülei is olyanok, mint az általam ismert átlagszülő. Érdekes megfigyelni a különbséget az én anyám, és mások szülei közt. Az én anyám már a megpuhított szülő, aki rengeteg veszekedés és harc árán elérte, hogy győzzön, tehát a fia ismét jó kisfiú legyen. Megbízik bennem, és ezt nem akarom eljátszani, főleg azért nem, mert jó így, hogy szinte mindent megenged, és nem akarom eljátszani ezt a bizalmat. Sajnos a szülők nagy része nem veszi figyelembe, hogy a gyermekének nem éppen az a jó, amit ő annak tart, sőt, a legtöbb esetben még így érzi magát a szerencsétlen kamasz a legrosszabbul. Tudom, hogy a szülő csak jót akar a gyerekének, de mégis miért nem tudja megkérdezni, mi neki a jó? Erre a kérdésre keresem a választ, ezen szoktam gondolkodni például. Ha megtaláljátok, légy szíves írjátok meg, mert nekem eddig nem sikerült. Arra viszont rájöttem, hogy ha valami megtörtént, az megtörtént elven is fel tudják fogni a dolgokat, és ez jó. Igazuk van, eső után köpönyeg leteremteni, mert egyszer részeg voltam. Gondolhat arra, hogy tanulok a saját hibámból. Legalábbis az a kamasz, akinek van esze, tanul. Sajnos legtöbbünkkel nem így van, és én ezen nagyon tudok csodálkozni. Talán az érettség az, ami hiányzik? Lehet. Mindegy. De hogy ki nevel kit, az még mindig kérdés marad számomra.
4 hozzászólás
Kedves Armand!
Szülő vagyok, immáron többszörösen. Ettől függetlenül elevenen él bennem a 16 éves kamaszlány. Soha nem fogom anyám fölösleges “neveléseit” elfelejteni, így kínosan ügyelek ezen hibák elkerülésére.
Az a hitem, hogy a gyermeket ajándékba kapjuk, de nem vagyunk tulajdonosai, nem birtokolt tárgy, hanem önálló kis lélek jut nekünk csodaként. Lehet választani: könnyebb egy súlyos hierarchiát kialakítani, fegyelmezni és nem engedni sehova, mint józan szabályokat alkotni és az egész családra nézve kötelezővét tenni azokat, és persze aggódni otthon. Gyakorlatilag átéltem én is, milyen egy kamaszgyereket segíteni, terelgetni – az öcsém nevelésében túl nagy mértékben vettem részt. Tudom, milyen az, amikor önmagadnak azt mondod: “Meg kell bíznom benne.”, de úgy érzed, ezer év, mire hazaér a moziból. Nem könnyű, hidd el!
Magyarországon sok szülő tulajdonjogot formál a gyermekére: úgy is bánik vele. Azon felül sokaknál a szülővé válás részleges amnéziával jár, elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek.
Írd meg, hogy mit érzel, mit gondolsz, mert vannak bizonytalankodó “azonnal feljössz egy kabátért” emberek. Hátha őket még jobb útra lehet terelni…
Nehéz kérdéseket boncolgatsz. Bizony, nem lehet már 16 éves kora után úgy bánni a gyerekkel, mint a kicsikkel. Nekem mégis az a véleményem, hogy a szülő mindig felelős a gyerekért. De: nem mindegy, hogyan korlátozzuk a gyereket. Legfontosabb a jó példa. Ahol a szülő nem spártai-fegyelemmel nevel, hanem megértő, és néha visszagondol a saját ifjú korára, ott a gyerek megérzi azt. Ahol olyan a családi légkör, amilyennek lennie kell/kellene lenni mindenhol, ott a gyerek nem lesz könnyelmű. Ahol időnként a szülő leül a néha makacs tizenévesével még idejében, és szép szóval, nem kimondottan nevelési céllal, hanem csak úgy elbeszélget vele, talán elmondja az ő ifjúkori jó és kellemetlen tapasztalatait, ott a gyerek megérzi, mi a helyes, akkor is, ha nem úgy szólnak rá, mint az a bizonyos papa a kabát miatt…
Én legalábbis csak akkor szóltam bele a 17-18 éves gyermekeim ügyeibe, amikor tanácsot kértek. Amikor láttam, hogy tétovázik, besegítettem neki, hogy megnyíljon magától. Nem mondom, hogy nem igyekeztem észrevétlenül is a helyes elképzeléseimet velük közölni, de hagytam a gyermekeimet önállóan gondolkozni és cselekedni. Abban a korban már önálló emberek, cselekedeteikért nekik kell felelősséget vállalni, s erre is fel kell hívni a figyelmüket, s arra is, hogy néha a meggondolatlanság mivel jár.
Persze, ismernie kell a szülőnek a gyermekét, mennyire lehet szabadon engedni. Ahogy minden élőlény, úgy minden gyermek is más, külön egyéniség. Nem biztos, hogy az általam elmondott elv a helyes. Lehet, ha én is könnyelműséget éreztem volna bennük, talán szigorúbb lettem volna. Ki tudja?
De minden gyereknek jól esik, ha megbíznak benne, s a fordítottja is igaz. És a túlzott parancsoló hang nem biztos, hogy meghozza a várt sikert.
Szia!
Bizony, nehéz dolog lehet a gyereknevelés… (Gondolok szegény anyukámra. 🙂 )
Nem tudom mi a jó, és mi nem, mivel nincs még gyermekem. De azt hiszem édesanyám jól teszi, amit tesz. Ő nem nevel. Ő nem az édesanyám. A barátnőm. A legjobb barátnőm, akinek bármit elmondhatok. Sosem tiltott meg semmit. Csak kért. (leszámítva egy-két esetet) Ha késtem megdorgált, de nem volt büntetés. Egyszer azonban azt mondta, hogy hazaér este tízre. És nem jött… Azt hittem baj történt. Mikor hazaért ezt mondta: na most sziggy le, késtem, és nem szóltam. Kvittek vagyunk. Magára is érvényesnek tartja azokat a szabályokat, amiket nekem szab. Nekem ő a tökéletes anya. Szeretném, ha hasonlóan tudnám majd nevelni a gyermekemet, mint ő engem.
Egyébként nagyon tetszett az írásod. Gratula hozzá!
Üdv
Szerintem a születéstől kezdve alakítja a gyerek is a szüleit. És vica versa. Nemrégen jött Bence, most úton van Bálint, és látom, mennyi minden megváltozik miattuk. A gondolkodásunk is. Például Bence érkezte óta kevesebbet veszekszünk a feleségemmel és nem olyan durvákat. Alakít a gyerek, bár nem tudatosan. Kamaszkortól pedig igen, tudatosan lehet és néha kell is nevelni a szülőket.
A bizalom pedig, amit tapsztalsz édesanyád részéről, alighanem kicsi gyerekkorban alapozódik meg. Onnan örökítődik át kamaszkorra, és meg is marad, ha nem játssza el az ember gyereke. Mert el lehet játszani. Egyik kolláganőm például mostanában nagyon be kellett hogy keményítsen a lányával szemben, aki kicsit lehet fiatalabb nálad. Bandázott, nem tanult, éppen csak nem szexelt. Szerencsére hatott a dolog, úgy néz ki, magához tért a lány.
Nekem kicsit furcs avolt, amit írtál arról, hogy a szülők az ajtóban kérdezik a gyereket, ahonnan már könnyű ellógni. Persze egyszer. De legközelebb már az ajtó közelébe sem fogja engedni a szülő-szerintem-a gyerekét. Készülni fog.
Zoli