Kifeszítve

grendorf-stanzák

Én oly sok mindent már megéltem,
dobált az élet szerte-szét,
álltam talpon és voltam térden,
alázva, s dicsben, így, e kép
vegyes. Forgott a sorskerék,
s habár nem volt fényes az érdem,
házamból megvan pár cserép,
amikor szóltam csak beszéltem,

forgott a nyelvem ám a szó
a mindenségben szertefoszlott,
ugye mesém mily megható?
Szövegem ócska, régi, koszlott,
folyvást légüres térben mozgott,
s nem varrja össze szó-szabó,
hiába fércel bűnnel gondot,
e ruha bálba nem való.

Firkáltam stanzát és szonettet,
és akadt néhány ballada,
elítélhetik bár e tettet,
nálam is szólt a dallama.
Védje meg magát majd maga,
Egy-két jó versem elfeledtet,
hiszen ha szívem játszana,
nem nyerné meg a végső meccset.

Erkölcsileg magasba vágytam,
és most a mélység átölel.
Úgy lettem védő szétlőtt várban,
hogy tudtam, sajnos nem jön el
a győzelem. Pedig közel
éreztem, s mindhiába vártam.
Törpévé tengervágy növel,
homokként, kagylóhéjba zártan.

Az iskolát magamban hordom,
s várom, a lelkem felnevel.
Nem hiányzik Oxford, se Sorbonne,
mindent önmagam értem el.
Mondjátok, az mit érdemel,
kinek vágya Párizs, vagy London,
de Héregen utcát seper,
s gyáva ahhoz, hogy zászlót bontson?

Az én zakómat más ne hordja,
s a törülközőm is enyém.
Akad, akinek rám van gondja?
Talán a Koponyák hegyén,
az egyik lator jön elém,
hogy rémülő szemembe mondja:
van hely a kereszten, te vén,
kopott szerkezet, más bolondja.

Maradnék is, amikor mennék,
s amikor mennék, maradok.
Persze ideköt minden emlék:
érzések, tárgyak, alakok.
Néha úgy vélem, zavarok.
máskor meg, hogy hibás a termék.
S azért, mert élni akarok,
úgy teszek, mintha halott lennék.