Kemény bőrébe
konok szél harap, hideg
eső könnyezi.
Ölében tartja,
számolja kristályait
a lassú idő.
A föld hasában
született, izzó láva
ringatta lágyan.
Tó mellett térdel,
felhők fölé emeli
havas homlokát.
Kőbe zárt szíve
vergődik lent a mélyben,
ma még él a föld.
Régi útitárs
a hold, egy égre ragadt
nagy rágógumi.
2 hozzászólás
Kicsit eltévedtek a haikuk ide a cikkek, ajánlóba, de azért felfedeztem. Mind tetszik, a második különösen.
Gratulálok!
Selanne
Ezek az önmagukért való sorok, amelyek mögött nem kell tartalmakat keresni, egészen üdítőek. Meditációk.
K.