Ha az előző cikkben leírtakból kiindulva akarjuk vizsgálni a középkor népi, szertartásos, vidám látványosságait, látni fogjuk, hogy semmi közük a vallásos szertartásokhoz, sőt homlokegyenest szemben állnak a keresztény liturgiával; egyik-másik formája egyenesen az egyházi liturgia paródiája. A középpontjukban a nevetés áll, ami minden vallási misztikumtól megtisztítja őket. Ezt a középkori népi nevetéskultúrát három alapelemre oszthatjuk:
– Szertartások, színpadi formák (karnevál, vásári mulatságok)
– Komikus nyelvi alkotások
– Familiáris, vásári beszéd különböző formái
A továbbiakban ezt a három elemet fogjuk közelebbről megvizsgálni.
KARNEVÁL
A középkori ember életében nagyon fontos szerepet töltöttek be a karneválszerű ünnepségek, és a hozzájuk kapcsolódó események, látványosságok. A konkrét karneválok mellett voltak különböző, karneváli elemeket hordozó ünnepek is, melyekről szintén szólni fogunk. A karnevál a szemléletessége és játékossága miatt igen közel áll a művészethez, színjátszáshoz. Ám a lényegi különbség abban fogható meg, hogy a karneválnak nem volt külső szemlélője, a karneválnak csak résztvevői lehettek. Ezeket az alkalmakat a nép, mintegy második valóságot élte meg. Amíg tartott, addig nem létezett az egyénnek másik élete. Karnevál idején a karneváli törvények és világszemlélet állt az év többi szakaszában megszokott rend helyébe. Ez a világot egy másik helyzetbe állította. A világ megújulását érzékelték benne a résztvevők Ezt a szemléletet leginkább a fent említett római saturnáliák alapján érthetjük meg, melyet a nép úgy fogott fel, mint a saturnusi aranykor ideiglenes, de hangsúlyozottan valóságos visszatérését. Ez a hagyomány, mentalitás élt tovább a középkori karneválok világában. A kisebb karneválszerű ünnepségek (szamárünnep, bolondünnep) csak részben hordozták ezeket a jegyeket, korlátozottabbak voltak, ám az élet hétköznapi rendjének felfüggesztése minden alkalomban érezhető volt. Éppen ebből fakadt, amit már említettünk, hogy a karnevál nem csupán egy színpadi látványosságot, egy vidám műsort jelentett, hanem a nép életének egy szintén valóságos, másik arcaként létezett. A karneválon az élet megújult, jobb, igazságosabb elvek szerint teremtette meg magát. Ebben rejlett a karnevál ünnepi jellege, szemben a hivatalos ünnepekkel, amelyek a múltba tekintettek vissza, és a fennálló társadalmi rend igazságát és helyes voltát igyekeztek szentesíteni. A hivatalos ünnepek lényege az állandóság a változhatatlanság demonstrálása volt. Mindehhez nem társulhatott a nevetés, így az ünnep igazi természete nem tudott bennük megjelenni. A karnevál szemben állt a maradandóval, az aktuális világrenddel, felfüggesztett mindenfajta hierarchikus viszonyt, a nyitott jövőbe tekintett. Ezek az alkalmak esetenként nagyobb időintervallumot is felölelhettek; előfordult a nagyobb városokban a három hónapig tartó karneváli élet. Az ünneplő sokadalomban megszűntek a társadalmi, vagyoni, életkor szerinti ellentétek, amelyek a hétköznapokban elválaszthatták az embereket egymástól. Ez az oka annak, hogy a karneválon olyan különleges érintkezési módok alakultak ki, melyek máskor elképzelhetetlenek lettek volna. Jellegzetes világszemlélet alakult ki, melynek lényege a dolgok „megfordítása”, a megszokottak ellentétének megelevenítése, azoknak kiparodizálása. Viszont nem a csupán a tagadás, és szembehelyezkedés elve érvényesült a karnevál világszemléletében, hanem egyfajta újjá teremteni, megújítani vágyó akarat is.
Itt ismét szólnunk kell a nevetésről. Az ünnepi nevetés össznépi jellegét már említettük, ám ahhoz, hogy megértsük, mit is jelent igazi mélységében ez az össznépiség és milyen mozgatóerő rejlik karneváli nevetés felszíni megnyilvánulása alatt, meg kell értenünk a népi ünnep kettős – tagadó, újjáteremtő – légkörét. Ez alól természetesen maga a tömeg sem kivétel. Folytonosságát, változását éppen a halál és a születés adja. Nevetés a jelenlegi világ pusztulása fölött, és nevetés az elkövetkezendő boldog jövő felé.
Ha a szó legszűkebb jelentése alapján vizsgáljuk látjuk, hogy a karnevál nem egyértelmű és egyszerű jelenség. Többféle, és több időponthoz köthető, számos helyi eredetű ünnepet olvasztott magába az idők folyamán, hogy végleges arculatát elnyerve megőrizze és összemossa a különféle népi ünnepek világát. Ha nem is vesztek ki, a népi ünnepek eredeti formájukban és az általuk hordozott jelentés tekintetében elsorvadtak, köszönhetően az ideológiai korlátoknak és talán magának a karneválnak is, hiszen sokszor ennek árnyékában vesztették el korábbi szerepüket. Ám a kisebb népi ünnepek kellékeiket, számos mozzanatukat átmentették a karneválba. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy ez területenként különböző úton és különböző formában valósult meg. A karneváli jelleg teljesen, mint említettük, nem veszett ki a korábbi ünnepekből sem. Megmaradt pl. a vásárokon, menyegzőkön, mezőgazdasági ünnepeken stb.
A középkorban ez a folyamat még nem volt befejezett, számos kisebb ünnep élt egymás mellett. Ezek közül említenénk most néhányat. Talán elsőként szóljunk néhány szót a vásárokról, amelyek jelentős súllyal voltak jelen a középkori ember életében. A vásártéren egy, a hivatalostól amennyire lehetett függetlenen világ alakult ki, ahol helyet kapott a karnevál minden megnyilvánulási formája. (PÉLDA KALMÁR) A vásártéren a szóbeli megnyilvánulások lényegében figyelmen kívül hagyták hétköznapi emberi érintkezés szabályait. Erről később szólni fogunk. Helyt kaptak a karneválok jellegzetes ”lényei”, az óriások, törpék, nyomorékok, bolondok stb. Az utca életében színfoltok voltak az árusok, akik hangosan kiabálva adták elő el árumagasztaló verseiket. Ezek a ritmikus, rímes szövegek általában négysoros versszakokra oszlottak és egy meghatározott árufajtát dicsétek.
Kisebb, a karneváli szemléletet mégis hűen tükröző ünnepek voltak az úgynevezett bolondünnepek (festa stultorum). Ez az ünnep egy évben több alkalommal került megrendezésre. (Szent István napja, újév, aprószentek, vízkereszt, Szent Iván napja) A diákok és az alsó papság celebrálta. Eleinte templomi ünnepekként tartották számon, de az idők folyamán fokozatosan illegalitásba szorult. Legtovább Franciaországban tartotta magát. A bolondünnepeken jelentősek voltak a ruhacserék, különböző jelmezek, obszcén táncok. A bolondünnep szertartásai jórészt különböző egyházi szertartások lefokozásai, a később bővebben tárgyalandó anyagi-testi szinten történő megjelenítései. Az oltáron történő zabálások, vetkőzések, italozások mind-mind a bolondünnep szerves részét alkották. Szokásban volt ezen az ünnepen bolondapátot, bolondérseket, bolondpüspököt, néhol még bolondpápát is választani, aki az aznapi misét celebrálta. Éppen ezért az ünnepet nem egy helyen bírósági határozatokkal tiltották.
A bolondünnephez hasonló az úgynevezett szamárünnep, mely arról emlékezik meg, hogy Mária és az újszülött Jézus szamárháton futottak Egyiptom földjére. Az ünnepség alatt ugyan szerepel egy lány és egy fiú is, ám a hangsúly itt minden bizonnyal a szamárra tehető. Külön szamármiséket celebráltak, ahol a pap és a hívek közti megszokott párbeszédek helyett hangos a „iázás” volt hallható.
Fontos említeni még a húsvéti nevetést (risus paschalis). Hiszen húsvét idején a hagyomány még a templomokban is megengedte a vidám nevetést. Ilyenkor a misét tartó pap a szószékről nem bibliai példázatokat mesélt, hanem humoros, tréfás történeteket, hogy a hosszú böjt után a vidám újrakezdés érzése feléledjen az emberekben.
A húsvéti nevetés mellet létezett a karácsonyi nevetés is, ám itt nem prédikációkon keresztül áradt a komikum, hanem vidám dalok szolgáltatták a nevetés alapját. Akár a templomokban is felhangozhattak erősen világi tartalmú dalok. Sokszor a vallásos szövegeket utcai énekek dallamára költötték át.
Létezett még természetesen számos kisebb jelentőségű ünnep pl. templomszentelők, esküvők, keresztelők, melyeknek a közös jellemzője, hogy az ünnepi nevetés minden esetben központi szerepet tölt be. És akárcsak a nevetés, a lakomázás is fontos velejárója az ünneplésnek.
Több ünnep az időpontja miatt kapott sajátos színezetet. Ilyen volt ősszel Szent Mihály napja, akit a bortermelés védőszentjeként tiszteltek.
Szent Lázár és Szent Marcell alakja köré is látványos ünnepek szerveződtek. Ezeken a napokon az egész lakosság utcára hajtotta minden szamarát, tehenét, birkáját, öszvérét. Az emberek ruhát cseréltek, és táncba fogtak.