Lábnyomok a levegőben, avagy, az első hó?

Fehér reggelre ébredtem. Gyermeki örömmel azonnal készülődni kezdtem, hogy közelebbről megnézzem ezt a csodát.

Még a ház előtt parkoló autók is mind fehérek. Pedig emlékszem, tegnap este még volt piros, meg zöld is közöttük, de most mindegyik fehér dunyha alá bújt. Igen, megjött a tél, hideg van, vacognak a fogaim. Lehet, hogy már egészen elszoktunk a mínuszoktól?
Körbejárok minden bokrot, megcsodálok minden fát, élvezem a finom friss levegőt, amikor odaérek az utca végén lévő focipályához, s mellette egy kisebb pálya, szintén körbe kerítve. Valamikor itt pingpong-asztalok voltak, de már nincsenek, bármilyen labdajátékot lehet itt játszani.
A hó még érintetlen, sehol egy nyom. Végigsétálok a focipályán, majd kedvet kapok és futni kezdek – jó, nevezzük inkább kocogásnak. Mindkét pályán körbe érek, ott vagyok már a kapu előtt, amikor egy apuka érkezik a kisfiával, olyan három év körüli lehet.
Éppen kilépek a kapun, ők a focipálya felé tartanak, s hallom amint a kisfiú felkiált:
– Apa nézd, lábnyomok a levegőben!
– A hóban kisfiam, itt járt az a néni az előbb.
– Apa, az én lábam nyoma nem látszik a levegőben, a nénié miért?
– Figyelj kicsim, nézd arra nincsenek lábnyomok, akarod, hogy a tiéd is látszódjon? – a kisfiú bólogat, – akkor most menj arra a kerítésig, és ne nézz hátra csak ha szólok, jó? – A kisfiú elindul, nem néz hátra, amikor a kerítést eléri, apa szól, – most fordulj meg, látod a lábnyomod? Közben apa is odafut hozzá, – látod, azok az apró lábnyomok a tiéid, ezek a nagyok meg az enyémek.
– Hurrá, ott a lábnyomom a levegőben, nem csak a nénié, ugye apa?

Elindultam. Simogatta lelkemet ez a kedves jelenet. Talán első találkozás volt a hóval? Lehetséges, hiszen tavaly télen nem nem esett hó egyáltalán, még az is lehet, hogy már több éve nincs nálunk hó. Így már nem is csodálkozom, hiszen az első találkozások mindig felejthetetlenek.