Lengyelországi úti beszámoló, első nap délelőtt Besztercebánya

2017-ben egy júniusi napon, csepergő esőben indultunk el otthonról.
Volt egy kis izgalom már otthon is, mert a megrendelt taxi fél órával előbb érkezett a megbeszélt időpontnál. Mi még korántsem voltunk készen, de a taxis – kiszállva az autójából – türelmesen várakozott a szemerkélő esőben. A borostyánnal befuttatott házunkat csodálta, hogy milyen szép, aztán felvilágosítottam, hogy életünk egyik rossz döntése volt, hogy befuttattuk borostyánnal, és legszívesebben egy varázsütéssel eltüntetnénk, ha lehetne.

A Déli-pályaudvarnál kiszállva, már nem esett az eső, de jó kis hideg szélben várakoztunk a buszra, ami majd Lengyelországba visz. Jó érzés volt beülni a nagyon kényelmes buszba, amin szerencsére még lábtartó is volt, így aztán teljes kényelemben indultunk útnak a Vác-Parassapuszta útvonalon Szlovákiába. Az első napon a hosszú busz utat ügyesen megszakította az utazási iroda két szlovákiai programmal.

Mire az otthonról hozott reggeli szendvicseinket megettük, meg is érkeztünk Besztercebányára, ami a Garam és a Beszterce folyók összefolyásánál fekszik, festői környezetben. A nevét a Beszterce folyóról /bisztrica=gyors/ és a nyolcadik század óta ott folyó bányászatról kapta / arany, ezüst, réz, higany, ólom/.

A Főtér felé tartva elhaladtunk a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma mellett.
A múzeum az 1944 végén kitört szlovák nemzeti felkelést mutatja be, melyet a németek végül vérbe fojtottak. A felkelésben alapvetően a németek által felszerelt és részben kiképzett szlovák csapatok vettek részt. A felkelés Besztercebányán kezdődött és ez volt egyben annak központja is.
Az idegenvezetőnk nem kis lekicsinyléssel beszélt arról, hogy a felkelés „mindössze” két hónapig tartott, azonban arról „megfeledkezett”, hogy olyan szempontból nagy jelentősége volt az eseményeknek, hogy sokat segített Szlovákia világháborús szerepének tisztára mosásában, valamint a cseheket is arra kényszerítette, hogy külön népnek ismerjék el később a szlovákokat.

A Főtérre érve szembesültünk vele, hogy nincs az idegenvezetéshez „füles”, az idegenvezető megállt a Főtéren a Mária oszlop talapzatánál, és ott leragadva felsorolta a téren látható nevezetesebb épületeket, amiket arról a helyről ahol éppen álltunk, vagy be tudtunk azonosítani, vagy nem. A férjem elindult fényképezni, mert tudtuk, hogy nem sok időt fogunk ott tölteni, én meg hallgattam a röghöz kötött idegenvezetést.
A férjem alig várta, hogy megírjam ezt a beszámolót, mert ő semmit nem hallott az idegenvezetésből, viszont nagyon jó képeket készített közben. Amikor hazaérve feliratoztam, hogy mi van a képen, csak akkor tudta meg, hogy mit is fényképezett. Ez a probléma végig kísérte az egész utunkat, így el is határoztuk, hogy többet ilyen útra nem megyünk.

Besztercebányára a tatárjárás után IV. Béla türingiai szászokat telepített be, a bányajogokat a városban a vállalkozók, a waldbürgerek birtokolták, csak nekik volt joguk a város négyszögletű főterén házat birtokolni.
1494-ben az augsburgi Fuggerek és a velük rokon Thurzók itt is záloguk kapták a bányászat és az érckereskedelem jogát. Besztercebányán 1608 előtt csak német születésűek szerezhettek polgárjogot vagy házat. A bányászok között nemcsak németek, hanem lengyelek is voltak szép számmal, akik később elszlovákosodtak.

A különféle felkelések idején a város sokat szenvedett. 1605-ben Bocskai foglalta el. 1619-ben behódolt Bethlennek, 1645-ben I. Rákóczi György hadai vonultak be. 1678-ban és 1680-ban Thököly csapatai vették birtokukba. 1703-ban II. Rákóczi Ferenc kurucai foglalták el és birtokolták 1708 végéig. Aztán 1718-ig német katonaság állomásozott itt.

A XVIII. században a vármegye székhelye volt. Ekkor a Felvidék – Pozsony és Komárom után – harmadik legjelentősebb kézműipari központja volt.
A város gazdasági jelentősége akkor növekedett meg, amikor a Garam mentén megindult a vasúti forgalom.
Volt hajlított bútorgyára, itt működött az Első Magyar Posztó- és Gyapjúáru gyár, egy hengermalom, sörgyár, ecetgyár, több könyvnyomda. A Garam folyón nagymérvű tutajozás folyt.

A város főtere sokáig a városalapító IV. Béláról volt elnevezve, manapság a Szlovák nemzeti felkelés tere (Námestie SNP), melynek alsó részén még mindmáig megvan a fekete szovjet emlékmű.
A téren följebb érdekes fekete szökőkút látható.
A tér felső részén áll az 1719-ben készült Mária-szobor, mely fogadalmi emlék, a pestisjárvány elmúlásáért hálából állították. Ezt a rendszerváltás után helyezték vissza. Ugyanis Nyikita Szergejevics Hruscsov 1964. évi látogatása alkalmával eltávolították, és elhelyezték a vár mellett, hogy a dísztribünt megépíthessék.

A tér felső, jobb oldalán áll a püspöki székesegyház, mely 1636-ban épült barokk stílusban, eredetileg a jezsuiták számára. Sisak nélküli kettős tornya igen jellegzetes. Díszes berendezése ma is a jezsuiták pompakedveléséről árulkodik.
A tér felső oldalán áll a 34,5 m magas Várostorony (más néven Óratorony), mely ma csúcsánál kb. 1 m-re hajlik el a függőlegestől – így ez Besztercebánya ferdetornya – eredetileg tűztorony volt, melynek körbefutó erkélyéről az ellenséget is szemmel lehetett tartani. 1552-ben épült, rajta a város Béla király által adományozott Árpád-sávos angyalos címere és egy óra.
Címere lényegében azonos az Árpádok családi címerével és a XIII. század végéről való. Mivel a városi mázsa épülete mellett állt, az óratornyot mázsálótoronynak is nevezték. Az óratorony alatt városi kínzókamra és börtön volt. Felépítése óta a torony többször leégett, több módosításon és átalakításon esett át.
A 20. század kezdetétől fogva a torony fokozatosan elhajlik tengelyétől, ami szabad szemmel is látható. Egy ősi legenda arra is magyarázatot talál, hogy miért ferde a torony: A tornyot az éjszaka arra szálló angyalok billentették meg, akik a torony felett összeütköztek, és beleakadtak annak csúcsába.

A tér felső, bal oldalán egy másik tér kezdődik, egykor ez volt a Mátyás tér. Ezen találjuk a nem nagy kiterjedésű Várat. Alapjai 1250 és 1260 között épültek. Az egykori vár magában foglalta a plébániatemplomot és a Várostornyot is. Az erődítés félkör alakú. Domboldalban fekszik, a régi város legkiemelkedőbb helyén.
Mellette áll a loggiával díszített, egykori reneszánsz városháza, mely ma képtárnak ad otthont. A vár előtt egy mesterséges vizesárok van, fölötte egy íves híd, ami a vár bejáratához vezet, ezt Barbakánnak nevezik, mert régen itt volt az erődítmény főkapuja, aminek a megvédésére szolgált.
A téren van a Mátyás király és Beatrix királyné címerével díszített Mátyás-ház is, amelyet nem tudtunk beazonosítani, mert az idegenvezetés helyéről nem volt látható, a férjem pedig nem fényképezte le, mert nem is hallotta az idegenvezetést. 1479-ben épült, valahol a várfal mellett áll. A király természetes fiának, Corvin Jánosnak adományozta.

A Főtéren áll az egykori Beniczky-ház, később a Bányakapitányság épülete. A Szumrai ház, ami az országgyűlés épülete volt, mert Buda elfoglalása, és török megszállása után (1541) Besztercebányán tartották az első országgyűlést (1542). Majd 1620. augusztus 25-én a rendek itt kiáltották ki magyar királlyá Bethlen Gábort.
A kis kétemeletes, szerény, fehér házikóról nem is gondolná az ember, hogy elfért benne egy országgyűlés, amikor a mostani parányi Magyarország országgyűlése nem fér el a hatalmas Parlamentben…
A Thurzó-ház késő reneszánsz stílusú épület, impozáns homlokzatát sgrafitto, felül pártázat díszíti. A Thurzó család a XV. század végén két, eredetileg gótikus házat alakított át. Jelenlegi külsejét a XVI. század végén kapta. Most a Közép-szlovákiai Múzeum székhelye.
Itt áll a városháza épülete is, ami a 15. században keletkezett két külön- álló gótikus ház összevonásával, és csaknem 250 éven át a városi tanács székhelye volt. Ma a város információs központja van benne.
Mivel vármegye székhely is volt, valamelyik ház a téren a megyeháza épülete, de az örök rejtély marad, hogy melyik.

Az idegenvezető a szónoklat után elindult a Főtér alsó vége felé, Beniczky-házzal szemben bementünk, az egykori erdőigazgatóság és felügyelőség épületének kapuzata alatt, és a Narodna utcába jutottunk, ahol elégedetten mutatta az egyik ház kapuja fölött a „Magyar Királyi Erdőigazgatóság” feliratot, amit nem távolítottak el azóta sem, hogy ez az intézmény valaha itt működött.

Ezután kaptunk 20 perc szabadidőt, ami alatt visszafelé haladva a Főéren megmutattam a férjemnek a több száz éves barokk és reneszánsz épületek közül a nevezetesebb épületeket.
Lefényképeztem őt a fekete kövekből készült szökőkút előtt, majd elsétáltunk a vár felé, eljutottunk a Barbakánig, ott szembesültünk vele, hogy a 20 percbe még a buszhoz való visszamenetelt is be kell kalkulálni, így elindultunk a Főtérről, visszasétáltunk a Káptalan utcán, és még idejében elfoglaltuk a helyüket a buszban, hogy elinduljunk Árva vára felé.

A férjem a füles hiánya miatt dohogott, én meg a történelmi ismeretek hiánya miatt, ami a nagy magyarországi nosztalgiát táplálja.
Nem tudom, hogy 100 évvel a párizsi békekonferencia után még mindig miért kell trianoni diktátumról harsogni, és nosztalgikusan bámulni a megmaradt magyar feliratot.
Az, hogy Szlovákia nem tartozik ma Magyarországhoz /de már Cseh országhoz sem/ inkább „köszönhető”annak, hogy már a Károlyi kormány is csak elutasítani tudta a Vix jegyzéket, de reális, világos, kidolgozott terv ennek elhárítására nem volt.
Aztán az 1919-es Tanácsköztársaság is a legrosszabbkor avatkozott bele a közép-európai béke folyamatba – a szövetségeseknek nem volt érdekük támogatni nagy Magyarország egyben maradását, egy szovjet típusú berendezkedéssel – a Magyar Tanácsköztársaság importálását Szlovákiába /1919 június Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltása Kassán/. Féltek, hogy a bolsevik eszmék tovább terjednek nyugatra.
A cseh hadsereg Szlovákia elfoglalásával kész helyzetet teremtett. A Horthy kormánynak már szinte nem maradt mozgástere ezek után a békeszerződés módosításában. A dolog persze ennél sokkal bonyolultabb, de ebből a leegyszerűsített változatból is kitűnik, hogy a békeszerződéssel kapcsolatos egyeztetéseken Magyarország nem hogy a helyzet magaslatán nem állt, de egyenesen mással volt elfoglalva.