Lengyelországi úti beszámoló, hatodik nap Lőcse és a Csorba tó

A hatodik nap reggelén zuhogó esőre ébredtünk. Esőfelhőbe burkolóztak a hegyek, amikre eddig ráláttunk a szobánkból.
Most értettük meg igazán, hogy mekkora szerencsénk volt az egész lengyel kirándulás alatt az időjárással. Mindig előtte, vagy utána érte el az eső a megtekintett helyeket, amíg ott voltunk, addig bennünket jó idővel lepett meg Fortuna.

Búcsúzóul még fényképeket készítettünk az étteremben, ahol elfogyasztottuk az utolsó reggelinket, majd bepakoltunk a buszba, és útnak indultunk hazafelé. Az eső vigasztalanul kopogott a busz tetején, ahogyan a lengyel határ felé gurultunk, sokan még egy kis alvással próbálkoztak, ahogy a busz ringatott bennünket.

Még Szlovákiában is esett az eső, amikor beérve Késmárkra, az idegenvezető hangjára tértünk magunkhoz. Az ablakon lecsurgó esőn át néztünk a város történelmi központjában található műemlékeket, és kicsit homályos fényképeken örökítettük meg a lassan gördülő buszból, a két evangélikus templomot, a régi kis fatemplomot, és a mellette magasodó újabb épületet, ahol Thököly Imre nyugszik. Végül a feltornyosuló felhők borította sötét hegyek előtt a várost.

Mire utunk következő állomására Lőcsére értük, ugyan még minden csillogott a víztől, de már elállt az eső, amit nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztunk.
Egy épen maradt városfal szakaszon lévő régi városkapun, a Kassai kapun keresztül jutottunk be a történelmi városnegyedbe.
A kapu mellett látható a barokk Szentlélek-templom és a minorita kolostor, ami mellett elhaladva érünk a téglalap alakú főtérre.
Első utunk a Thurzó házhoz vezetett. A Thurzó ház egyike annak az ötven háznak, amik Lőcse főterét körülveszik. A házat a benne lakó, építtető családról nevezték el. Reneszánsz homlokzata tipikusan lengyel-szepesi stílusú, a ház sgrafittó /vakolatba karcolt/ díszítése már kicsit megkopott, az ablakok körüli emberi alakok részletgazdagsága már szabad szemmel nem látható. A ház tetejét reneszánsz pártázat díszíti, ezzel kiugrik a mellette álló többi patrícius ház közül. Az épületben ma levéltár működik.

A Főtér közepén áll a régi városháza, ami a haranglábbal a legismertebb épület Lőcsén.
Én is jó ismerősként üdvözöltem, mert Mikszáth Kálmán Fekete város című regényének film változatában sok jelenet játszódik itt. Az eredetileg gótikus épület 1550-ben tűzvészben leégett. Vele a város összes irata is megsemmisült. A megmaradt épületrész már új árkádot kapott, de még földszintesre készítették. Jelenlegi formája Schulek Frigyesnek köszönhető, aki 1893-1895 között építtette át.
Sajnos a belsejét nem nézhettük meg.
Az épülethez 1651-ben harangtorony épült, míg a másik végén a Szégyen-ketrec áll. Ebbe a vaskalitkába zárták a városi tanács ítélete után a ledér nőket, és állítólag a cserfes kofákat is, az utolsót az 1850-es években. Jókai Mór regényében a Lőcsei fehér asszonyban is nagy szerep jut mind a városházának, mind a Szégyen-ketrecnek. A régi városháza ma várostörténeti múzeum.

A téren álló gótikus műremek, a Szent Jakab-templom látványával nem könnyű betelni, óriási méretei megállásra késztetnek.
Belsejében áll a világ legmagasabb, 18,6 méteres, aranyozott főoltára, ami a helyi Lőcsei Pál műhelyéből került ki az 1500-as évek elején. A mester a kompozíció három központi szobrát, Szent Jakabot, Szent Jánost és Madonnát faragta meg 2,5 méter magasságban.
A további hét gótikus oltár korábban készült, a legszebbikért Ferenc József egykor ötmillió aranyforintot ajánlott, a British Múzeum pedig 1930-ban akarta 20 millió csehszlovák koronáért megvásárolni, sikertelenül.
Kuriózum az 1500 előtt készült széksor és az 1600-as évek elején épített orgona is.

A Szent Jakab-templom megnézése után egy kis szabadidőt kaptunk, ami a mosdó elintézésre, és a Főtér tüzetesebb körbejárására volt elég. Megnéztük a régi megyeházát, ami a XIX. században épült, mivel Lőcse 1922-g a szepesi megyeszékhely volt. Az egykori Magyarország legszebb megyeházának tartják.

Közben kisütött a nap, és a mellette lévő kis utcából szép kilátás nyílt a város melletti Mária-hegyre, és a rajta lévő, sok kis hegyes tornyú Kálvária-templomra. Lőcsén az évszázadok során hatszor pusztított "dögvész", ilyenkor a hegyre menekülők közül sokan túlélték a betegségeket.

Ahogy visszaszálltunk a buszba, és kigördültünk Lőcséről a régi földszintes, egy emeletes színes kis házak között, mintha visszarepültünk volna az időben, abba korba, amikor Lőcse még régi ellenségével, Késmárkkal csatázott, kétszáz éven keresztül, az árumegállító jogért.

Elhagyva Lőcsét egyre jobban kiderült az idő, szétoszlottak a felhők, ahogy Tátralomnic, majd Ótátrafüred felé haladtunk, megvilágította a hegyoldalakon lévő impozáns szállodákat, mert ezek a városok ma is a tátrai turizmus központjai, ahonnan túra utak indulnak a Magas-Tátra különböző részeire.
Közben a busz ablakából látható sínek kapcsán az idegenvezető hosszasan mesélt a Tátrai-villamosvasútról, ami a Magas-Tátra településeit összekötő keskeny nyomtávú vasút. Még a Monarchia idejében épült, az egyik vonala Poprádtól Ótátrafüreden keresztül a Csorba tóig tart, a másik vonala Ótátrafüredet és Tátralomnicot köti össze.

Közben mi is megérkeztünk hosszú utazásunk utolsó állomására, a Csorbatóhoz.
Addigra napfényes, kicsit szeles idő lett. Hol feltámadt a szél, és felvettük a kabátunkat, hol elállt a szél, és lesütötte rólunk a nap a kabátot.
A Csorbató nem csak egy tó, hanem egy üdülőtelep, elképesztően hatalmas, és modern szállodákkal. Számomra úgy tűnt, hogy gyakorlatilag ez egy üdülőhely, mivel saját lakos nem igen van /vagy ha van, akkor jól elrejtett helyen élnek/. Mindenhol parkoló, szálloda, panzió, butikok, éttermek, cukrászdák találhatóak, szimpatikusan szétszórt állapotban, itt a zsúfoltság ismeretlen fogalom.
Egy hatalmas Kempinski szálloda komplexumon kellett átvágni, hogy megtaláljuk a tavat.
Gondolom, a szálloda szobáiból szép rálátás lehet a tóra. Szerencsére a tó teljesen körbe járható, és kellemes sétát lehet tenni körben a partján.
Elég sokan sétálgattak, kik kutyákkal, kik gyerekekkel, kik párosával, ki meg csak magában. Voltak, akik gyors léptekkel haladtak valami általuk kitűzött cél felé, mi lassan sétálgattunk, élveztük a tiszta levegőt. Lementünk a stégekre a tó partján, hogy közelebb kerüljünk a vízhez.
A tavat körülölelő, völgyek szabdalta, magas hegyek fölött fekete felhők lógtak, éles kontrasztot alkotva a napsütötte vízzel. A hegyeken jól látszottak a kialakított sípályák.
A tó körül szerencsére még nem voltak óriás szállodák, egymástól kellemes távolságban különböző épületek voltak ugyan a partján, de nem rontották el a tájat, inkább változatossá tették.

Mire körüljártuk a tavat /1,7 km/, alaposan megéheztünk. Volt ott egy faház, amiben olyan gyorsbüfé szerű étterem üzemelt, az ott vett ételt a körülötte álló rönkasztalokon lehetett elfogyasztani, de a messze szálló – kevéssé kellemes – illat, és a feltámadó szél elvette a kedvünket mind az ottani ételtől, mind a kinti étkezéstől.
Áttúrázva a hatalmas Kempinskin, egy cukrászdát néztünk ki magunknak, ahol ugyan főtt étel nem volt, de volt isteni finom sajtos croissant, finom sör, és pompás áfonyás palacsinta, vanília sodóval, és tejszínhabbal. Mi inkább ezt választottuk.
Háromnegyed kettőkor aztán beültünk a buszba, és egy maratoni utazás után megérkeztünk késő este Budapestre, ahol a taxistól elképedve hallgattuk, hogy itthon milyen rossz volt az időjárás, mialatt mi szerencsésen kerülgettük a rossz időt, Lengyelországban, és Szlovákiában.

VÉGE