Lengyelországi úti beszámoló, negyedik nap Gáspár csúcs és Morskie Oko

A negyedik nap reggelén a szállodából nem a megszokott turista buszunkkal indultunk útnak, hanem kisbuszokba szálltunk, mert a Kasprowy Wierch (avagy magyar nevén Gáspár-csúcs) meghódítására indultunk a Tátra lengyel oldalán.

Zakopane déli városrészéből Kuźnicéből indul Gáspár-csúcsra a lanovka, de Kuźnice az autó és a busz forgalom elől teljesen le van zárva, csak az itt lakók, felvonónál és a környéken dolgozó, az itt szálláshellyel rendelkezők, és a helyi tömegközlekedés hajthat be. Ezekkel a kisbuszokkal, amik behajthatnak a felvonó alsó állomásához mentünk mi is. Ott beszállhattunk a csúcsra induló, zárt, panoráma ablakos, nagy kabinokba.
A lanovka csodaszép útvonalon vitt bennünket egyre feljebb, és feljebb, egy darabig gyönyörködtünk a tájban, aztán belementünk egy felhőbe, és véget ért a nézelődés, csak a sűrű ködöt láttuk a panoráma ablakokon.

Felérve a felső állomásra, csak a hullámzó ködöt láttuk magunk körül.
Egyesek elszántan nekivágtak a ködbe vezető utaknak, amikből kb. az első tíz métert lehetett látni, de azt nem, hogy hová merre is vezetnek… Kicsit nekiindultunk az egyenetlen talajon, csúszós köveken botladozva az egyik útnak, de pár méter után úgy döntöttünk, hogy nem érdemes küzdeni, mert mindenhonnan csak a ködöt látni, így teljesen mindegy, hogy honnan nézzük.
Várunk, hátha felszáll egy kicsit a köd, és valamit látni is lehet a panorámából, amiért feljöttünk ide.
Nem mindenki volt ilyen türelmes, egyesek bátran nekiindultak a ködnek.
Közöttük a legmeglepőbb egy esküvői ruhába öltözött pár volt, két fotóssal, akik ott és akkor akarták elkészíteni az esküvői képeiket. A vőlegénynek sem lehetett nagy melege az egy szál öltönyében, /rajtuk az összes pulóverünk, és dzseki volt, és nem volt melegünk/ de a hófehér ruhás menyasszony szinte meztelen volt. A ruhán kívül semmi nem volt rajta /kabát, köpeny, vagy legalább egy stóla, boleró, kendő/, és a ruha válla, és háta teljesen nyitott volt. Csak ámulva néztük, ahogyan a hófehér hosszú ruhájában a csúszós köveken lépkedve a magas sarkú szandáljában eltűnik a fotósokkal a ködben.
Meg is állapítottuk, hogy ez kettő az egyben élmény a számára: esküvő, és tüdőgyulladás.
Azt nem tudjuk, hogy az esküvői képek milyenek lettek, de az biztos, hogy emlékezetes fotózásban volt részük.
Még láttuk őket visszamenni a lanovkához, aztán egyszer csak jött egy fuvallat, és elkezdte elsöpörni a minket körülvevő ködöt.

Felmentünk a csúcson lévő obszervatóriumhoz, és végre körülnézhettünk, így a nagy köd után egy kis napsütésben és a csúcsról látható panorámában is részünk volt.
A Gáspár-csúcsról számtalan turistaút indult minden irányba, a környező hegyek csúcsai felé, de indult turista útvonal a völgy felé, és a völgyben csillogó tavak felé is. Télen itt sípályák üzemelnek, most csak a hozzájuk tartózó ülőszékes felvonó karbantartását végezték.
Elgyönyörködtünk a kilátásban a csúcsról, készítettünk néhány fotót a sok és nagy hegyvonulatról, amik körbevettek minket, meg a lent pöttömre zsugorodott tavakról és városról.
Aztán jött egy másik fuvallat, és a szél visszahozta a ködöt.
Hálásak voltunk, hogy egy kis időre kitisztult az idő, és láthattuk ezt a felejthetetlen panorámát.
Mivel a köd állt nyerésre, lementünk a lanovkával, és amíg megjöttek értünk a taxik, megnéztük a kuźnicei bazársort, ahol ajándékot vettünk – igen kedvező áron – a kis unokáinknak.
Két kisbárányt, amiknek a hasán tépőzár van, amiket kinyitva kispárnának lehet széthajtani a báránykákat.
Aztán a kisbuszok visszavittek minket a szállodához, ahol megebédeltünk, és délután egy másik túrára indultunk.

Az első látnivaló – útközben – a zakopanei stílust kitaláló Stanislaw Witkiewicz által tervezett Jaszczurówka kápolna volt.
Az épület 1904-1908 között, fából készült. Magas kő talapzaton áll, tetőzetét fazsindely fedi. A főbejárat fölé kis kápolnát helyeztek el a Szomorkodó Jézus szobrával (mely a templomnál is idősebb). A templom egyszerű belső tere is Witkiewicz terve alapján készült, a fából készült oltár pedig gorál parasztház formáját idézi. A kápolna látványát még emelték az egyforma virágkosarak, amelyek a bejárata előtti tornácot díszítették, de bent a kápolnában is virágcsokrok enyhítették a fa egyhangúságát.
A kápolnát megtekintve visszaszálltunk a buszba, ami elvitt minket még egy darabon, de aztán újra ki kellett szállni, mert elértünk a Tátrai Nemzeti Parkhoz, és a busz nem mehetett tovább, le kellett parkolnia.

A Łysa Polanánál található parkolóból néhány útitársunk gyalog folytatta az útját a Magas-Tátra legnagyobb tavához, a Morskie Oko-hoz /magyarul tengerszem/. A többség azonban a helyiek által üzemeltetett lóvontatású szekérre szállt, hogy megtegyen a tengerszemhez vezető tizenkét kilométeres útból tíz kilométert, aztán már a lovaskocsik sem mehettek tovább, az utolsó két kilométert gyalog lehetett csak megtenni a tengerszemig.
Amint elindult velünk a lovaskocsi odafelé, elkezdtem rettenetesen tüsszögni, folyt az orrom egyfolytában, kitört rajtam egy allergiás roham, mire egy óra múlva véget ért a kocsikázás, a szemeim úgy bedagadtak, hogy alig láttam ki rajtuk.
Amint leszálltunk a lovas kocsiról elmúlt a tüsszögésem, és az orrfolyásom, de a szemem rettenetesen viszketett. Ásványvizes papír zsebkendőkkel borogattam, úgy gyalogoltam el a tóhoz.
Az út fenyveseken, majd törpefenyők sávján haladt át, és megdöbbenve láttuk a fenyőerdők pusztulását, a sok megbarnult, vagy már lekopaszodott fenyőt, közöttük a félbetört, és kidőlt fák sokaságával.
Saját szemünkkel láttuk /én csak fél szemmel, nedves papír zsebkendő mögül/, hogy milyen rossz állapotban van a Magas-Tátra fenyőfa állománya.
A kiváltó ok a 2004-es orkánkatasztrófa, amikor a déli lejtőkön lévő ötvenezer hektár fenyőerdő negyede elpusztult.
Azóta megváltozott az éghajlat, rekord melegek és szárazságok vannak, amik tovább pusztítják a fenyveseket, és rengeteg kártevő telepszik meg rajtuk. A fenyőszú végzi a legnagyobb pusztítást, de az út szélén álló fákon is mindenütt a fenyő takácsatkák szövedékei voltak láthatók. Megszűnnek a sűrű vadregényes fenyőerdők, és a legendás tátrai rengetegből kopár, különböző nagyságú tuskókkal tarkított hegyoldalak lesznek.

A Morskie Oko megkerülésére is lehetőség volt, de én örültem, hogy eljutottam odáig, félig vakon. Megpihentünk a ragyogó napsütésben csillogó tengerszem partján, amit csodás hegycsúcsok vesznek körül, mert egy hegyek által övezett katlanban van. A hegyek oldalán a mélyedéseket itt-ott hófoltok borították, a tengerszem szélénél nagy sziklák csábítottak az üldögélésre, és a gyönyörködésre. Az idegenvezetőtől hallottuk, hogy délelőtt vihar volt a Morskie Okonál, de nekünk a legszebb arcát mutatta.

Mire vissza kellett indulni, nagyjából rendbe jöttem. Ám amit felszálltunk a lovaskocsira, megint kezdődött a tüsszögés, orrfolyás, szemviszketés. Most ugyan csak fél óráig tartott az út /lefelé mentünk/, de nekem egy örökkévalóságnak tetszett. Mire leszálltunk a szekérről, már levegőt sem kaptam. Úgy éreztem, hogy nincs oxigén a levegőben hiába szívom be.
Rettenetesen meg voltam ijedve, hogy én, aki kerülöm a magyar egészségügyet majd pont Zakopane-ban krepálok be.
Szerencsére, a szállodába visszatérve, az asztmás rohamoldóm használt, nem kellett orvoshoz mennem, de irtóra be voltam gyulladva.
Azóta sem értem az egészet, mert eddig semmi bajom nem volt a lovakkal. Két éve Zánkán egy lovas tanyán volt a szállásunk, ott is rengeteg ló volt, és nem volt semmi bajom, pedig elég sok időt töltöttünk ott… Csak a lengyel lovakra vagyok allergiás, vagy mi?

A szállodába visszatérve, vacsora előtt, egy jó nagy korsó lengyel sörrel gyógyítottam magam. A vacsora ezúttal megint a leveskockából készített húslevessel kezdődött, de most egy kis csíkokra vágott káposztát főztek bele. Aztán hagymás sajtos szelet volt főtt krumplival. Szerencsére ezúttal mellőzték a kaprot is, és a spenótot is! Ez olyan éppen ehető vacsora volt. Volt már jobb is, rosszabb is.