Az ördögnek nagyon sok neve van, mint mindenkinek, aki igazából közel áll hozzánk. Transzcendens lény, ha el is bukott; az emberhez képest végtelenül hatalmas, Isten bizalmas társa, időnként fogadásokat kötnek egymással, és pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ezeket az ördög rendre meg is nyeri.
Amennyiben feltételezzük, hogy az univerzum valamennyi bolygója vagy csillaga közül egyedül a földön van élet; az élőlények csak egyszer élnek; minden ok vagy magyarázat nélkül születnek egészségesnek vagy betegnek, gazdagnak vagy szegénynek, sőt embernek vagy növénynek; ha feltételezzük, hogy Isten minden értelmet nélkülöző zsarnok, aki változatos kínzásokkal pusztítja el a teremtményeit; továbbá ha nem tudunk belenyugodni abba, hogy a sorsunkért magunk vagyunk felelősek; ha elfogadjuk, hogy az élőlénynek nincs más célja, mint az, hogy újra termelje önmagát; ha annyira beleszerelmesedtünk az anyagba, hogy meg sem látunk semmit, ami nem az…
E sok feltétel helyett tételezzünk fel csak egyet. Egy barátságos, szép könyvtárszobában ülünk, ahol elég sok könyv van, de csak egy bizonyos témakörben. Bármelyiket levehetjük a polcról, de a szobát nem hagyhatjuk el.
Miért nem?
Mert akkor perbe fognak, következik a kínvallatás, és bármit mondanál is, már a fejedbe nyomták a papírsüveget, és lángol a máglya, amelyen el fogsz égni.
Értem már, de miért nem mondtad meg egyenesen, hogy a kereszténység ez a könyvtárszoba?
Mert ha előre tudod, esetleg úgy döntesz, hogy kívül maradsz.
Bölcs döntés lett volna, de mivel most csak egy virtuális könyvtárban vagyunk, így hát belépek.
A középkori ember számára minden nagyon valóságos volt, nemcsak a máglya tüze, hanem az a másik is, amely szörnyű kénkőszagot árasztott, örökkön-örökké sütögette a bűnöst és az eretneket, anélkül, hogy végzett volna vele. És mivel az emberiség már csak ilyen, bűnös vagy eretnek, temérdek dolguk lehetett a pokolbeli ördögöknek, akik odalent a virtuális tüzeket táplálták.
Bizony, nem elég, hogy a tisztelt őseink maguk a pokolra jutottak, még a kedves szomszédjaikat is oda küldték vagy kívánták. Nem azért, de nekem is volna néhány ismerősöm, akinek a legszívesebben ezt üzenném: Vigyen el az ördög!
Vagyis Lollard mester.
Nem bánom, akárki, csak minél messzebbre vigye őket. De miért éppen Lollard mester? Ha emlékezetem nem csal, a lollardok nem ördögök voltak, csak eretnekek.
Mégpedig a legrosszabb fajtából. Nem elég, hogy belekontárkodtak a teológia magasztos kérdéseibe – ami csak sima tévelygésnek számít, és meg lehet bocsátani – a legérzékenyebb pontján támadták meg az egyházat: kifogásolták a templomi és a kolostori vagyont. Volt képük azt állítani, hogy Jézus és az apostolok nagy szegénységben éltek.
És nem?
De csak azért, mert bűnös emberek éltek körülöttük, és nem halmozták el őket minden földi jóval.
Jézusnak csak egyszer öntöttek a fejére „drága kenetet,” azt sem a bűnösök kifogásolták, hanem a saját tanítványai.
Én még egy tű fokáról is tudok, amin könnyebb átmenni a tevének, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába. Alig szerezte meg az egyház a világi hatalmat, mi másra használta volna fel, mint vagyonszerzésre? Pompás templomokat építettek ami még rendben is lenne, mert ma legalább vannak műemlékeink. De a nagyon legnagyobb része arany, ezüst és drágakövek formájában pihent a templomok kincseskamráiban, egyházi emberek ládáiban, és természetesen a Vatikánban. Szegény emberek adták össze, akik a szájuktól vonták meg a falatot.
Nagy áldozatot vállalt az egyház, felhalmozta a pénzt, nehogy bűnre csábítsa az embereket. És ez nem tetszett a gaz lollardoknak?
Sok minden nem tetszett nekik. 12 vagy más számítás szerint 18 tézist szögeztek ki a Westminster Hall ajtajára.
Mikor volt ez?
1395-ben.
Várj csak, ez az ajtó meg a kiszögezés valahonnan ismerős nekem. Nem sokkal később egy bizonyos Luther ragadott szögeket és kalapácsot. Nem tudtam, hogy voltak már elődei.
És valószínűleg már nekik is voltak elődeik. Egyáltalán nem csodálkoznék ha kiderülne, hogy már a régi görögök, mondjuk Szókratész is kiszögezte volna valahová a maga téziseit, köztük legalább hármat Xanthippe ellen. De maradjunk a kereszténység berkeiben, hiszen így állapodtunk meg.
Maradjunk. Tehát ki volt ez szögezős, a lollard Luther?
John Wycliffe, de nem személyesen követte el. Ő már 1384-ben meghalt, és Lutherrel ellentétben alig került konfliktusba a hatalommal. Hozzá kell tenni, hogy nagyon erős pártfogói voltak, például Genti János, III. Edward fia és Lancaster első hercege. Ő maga sosem szerezte meg a koronát, de Anglia tényleges ura volt II. Richard kiskorúsága alatt, és a későbbi politikai viszályok idejében.
Nem volt szerencséje. Feleségül vett egy nagyon csúnya hölgyet, kasztíliai Konstanziát, aki Péter király lánya volt. Azt remélte, ha már az angol trónt nem sikerült, legalább a kasztíliait megszerezheti magának. Meg is próbált mindent, de csak Lancaster Katalinból, a Konstanziától született lányából lett királynő, amikor III. Henrik elvette feleségül.
Igen. A férfiak csak újabban harcolnak azért, hogy feleségül vehessék őket.
Kell is, mert a hölgyeket egyre kevésbé lelkesíti a feleségi állapottal járó elnyomás. De térjünk vissza John Wycliffe-hez.
Wycliffe nagyon okos ember volt, mert sem fiút, sem lányt nem vett feleségül. Mondjuk nem is lett volna ideje a családi életre, mert állandóan írt, harcolt az igazságért vagy a hatalomért.
Nagy különbség.
Nem kétséges, hogy nagyon szerette a hatalmat, de arról is meg volt győződve, hogy igaza van. 1324 körül született egy yorkshire-i faluban, és elég korán Oxfordba került. Először a természettudományok és a matematika érdekelték, de belátta, ha valamit el akar érni, akkor a papi hivatást kell választania. Teológiát, egyházjogot és filozófiát tanult, viszont olyan gyanús egyéniségek hatása alá került, mint Roger Bacon és William of Occam. Roger Bacon maga is eretnek hírében állt; Williamról ma már többnyire csak annyit tudunk, hogy volt egy borotvája. Azidőtájt éles harcok dúltak Oxfordban az úgynevezett Boreálisok és Ausztrálisok, vagy északiak és déliek között. Wycliffe a Boreálisokhoz csatlakozott, akik kifogásolták a vatikáni Kúria működését. Azt hiszem, nem annyira a Kúriáról vagy a nominalizmusról volt szó. A fiatal tudósok a szárnyaikat próbálgatták, tudni akarták, meddig mehetnek el a jogosnak érzett kritikában. Az egész konfliktus csak arra volt jó, hogy elsajátítsák a vita technikáit. Nem Wycliffe volt az egyetlen, aki csalódott kora skolasztikus teológiájában, és ellenérzéssel figyelte az egyház világi térnyerését. Nem lehetett nehéz rájönni arra, hogy az egyházi vezetőség korrupt.
Nem lehet, hogy simán a kenyéririgység..?
Nem feltétlenül. Egyrészt jól jövedelmező állásokat szerzett a pártfogói révén…
… ami persze nem korrupció.
Nem. Ha én szerzek valamit, az teljesen rendben van, mert az nekem jár. Ha mások tollasodnak meg, az baj, mert nekik nem jár. Ezen azonban nem lehet segíteni, mert az ember alaphelyzetben ilyen. Mindegy, Wycliffe elég sok pénzt keresett Fylingham-ben és még inkább Ludgershall-ban, azonkívül nem voltak költséges szenvedélyei. Előadásokat tartott, és amikor úgy érezte, hogy az egyetemi katedráról vagy a szószékről nem érhet el nagyobb közönséget, írni kezdett. Hol angolul, hol latinul, de mindig az egyház visszásságai ellen. Két kedvenc témája volt, az egyház visszaélése a világi hatalommal, és a mérhetetlen egyházi vagyon.
Gondolom, elég sok ellenséget szerzett magának.
Tálalás kérdése az egész. Ki köthet bele, ha azt mondom, a világi hatalom gyakorlása azért káros, mert elvon a spirituális élettől? Egyetlen bíboros vagy püspök sem lőhet vissza azzal, hogy a lelki élet nem is fontos. Bizonyos formákat illik megtartani. Meg aztán Wycliffe nem az egyház ellen írt, hanem például a jó kormányzásról (De civili dominio). Kevesen rágják át magukat egy nagy betűtengeren, pedig abban olyan ínyencfalatok rejtőznek, mint pénzen megvásárolható bűnbocsánat és szimónia. A másik könyve, a Summa Theologiae egyértelműen kimondja, hogy evilági ügyekben a király dönt, a pápa legyen olyan szíves, és foglalkozzon a másvilággal.
Guelfek és ghibellinek.
No igen, nemcsak az angoloknak voltak ilyen korszakalkotó gondolataik. Genti Jánosnak és a nemeseknek természetesen nagyon tetszett. Különben is, az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt, hogy nem a vallás az ellenség, hanem az egyház.
Az egyház nem arról híres, hogy lenyeli az efféle támadásokat.
1377-ben William Courtenay londoni püspök beidézte Wycliffe-t, és szembesítette a vádakkal. Elég sok volt, még olyan elméleti kérdésekkel kapcsolatban is, mint az eucharistia. Ebben nem vagyok nagy szakértő, de Jézus azt találta mondani az utolsó vacsorát, amikor szétosztotta a kenyeret és a bort, hogy „ez az én testem, ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” Ezt ugye többféleképpen lehet értelmezni, és az egyháznak az volt az álláspontja, hogy a kenyér és a bor ténylegesen átváltozik, „átlényegül,” míg Wycliffe szerint változatlanok maradnak, csak valahogy megjelenik mellettük Jézus vagy Krisztus, esetleg mindketten. Továbbá, nagyon helytelen, ha a halottakért imádkoznak és misét mondatnak.
Miért?
Mert elvonják a papok figyelmét a sokkal fontosabb dolgokról, csupán új jövedelemforrást teremtenek nekik, és egyébként is mindenkiért egyformán kell imádkozni, függetlenül attól, hogy él-e vagy halott.
Nagyon helyes.
A londoni püspöknek nem egészen ez volt az álláspontja, szerinte Wycliffe „ugatott” az egyház ellen. Azt is elítélte, hogy a képi ábrázolások ellen prédikált, és valószínűleg meg is semmisítette volna az összes képet és szobrot, ha engedik.
No de, azok értékes műtárgyak.
Ezt a kategóriát a középkorban nem ismerték. Egy képet nem az tett értékessé, hogy X. vagy Y. festette, hanem az, hogy Jézust, Szűz Máriát, a szenteket ábrázolta. Az ábrázolás súlyos bűn, mert Mózesnek nem volt érzéke a művészetekhez.
Ugyan már, hallottam én valami Rézkígyóról is.
A Rézkígyó hiteles, az Aranyborjú nem, úgyhogy ezeket a rejtélyeket nem tudjuk megoldani. Tény, hogy Genti János úgy döntött, „megalázza az angol papság büszkeségét.” És ez így is történt. Wycliffe visszament Ludgershall-ba, olvasgatta a Bibliát, amit ő maga fordított le (már ez is szörnyű nagy bűn volt, mert hogy jön a köznép ahhoz, hogy megtudja, mi áll a Bibliában, amit állítólag követni kell). Tovább írogatott, aztán megütötte a guta, egyelőre csak szelíden. De az 1384. év végén még egyszer megütötte, mégpedig éppen akkor, amikor misét hallgatott vagy misézett, és meg is halt december 31-én. Az utolsó könyve, Opus evangelicum, befejezetlenül maradt.
Sosem nyilvánították eretneknek?
Dehogynem, 1415-ben, a konstanzi zsinaton. Jól meg is büntették a csontjait: exhumálták, elégették, és a hamvait bedobták egy folyóba. Természetesen elégették a könyveit is, mármint azt a néhány példányt, amit megszereztek.
Gondolom, hasonló sorsra jutottak a hívei is. Egyébként micsoda név az, hogy lollardok? Határozottan csúfnévnek hangzik.
Az is. Wycliffe nem alapított mozgalmat, és a híveit csak nagy általánosságban nevezték wyclifitáknak. Számos elmélet létezik arra nézve, hogy mitől lett lollard a lollard. Az egyik szerint az eredete egy holland szó, lull vagy lollen, ami azt jelenti, a gyereket elaltatni, álomba énekelni. A tente és más, hasonlóan értelmes szavak előfordulása miatt a lollard makogót, motyogót kezdett jelenteni.
Ezért ugyan kár volt elmenni Hollandiáig, hiszen Angliában is lullaby az altatódal.
De csak 1550-60 óta. A közép-angol loller még csavargót vagy koldust jelentett. Volt aztán egy Lolhard nevű franciskánus, aki áttért a waldensi eretnekségre, és nagyon híres prédikátor lett. Mások szerint a bükkönyt vagy ledneket jelentő latin szót, a lolium-ot állították szembe a jó katolikusok tiszta búzájával, de itt meg az a gond, hogy a bükköny nem gaz, hanem hasznos takarmánynövény. A lollard nevet általában elfogadták, már akik egyáltalán tudtak róla, mert ez sosem volt magasan szervezett mozgalom, ahol a tagok rendszeresen találkoznak, sőt nem is feltétlenül ismerték egymást. Nem számítottak elég művelteknek, mivel nem tudtak latinul; de még ez is durva általánosítás, mert akadtak, akiket éppen Wycliffe könyveinek olvasása lelkesített fel. A többség magától is rájöhetett, hogy van valami ellentmondás az egyházi vagyon és az evangéliumi szegénység között. Mert végül is erről volt szó, hiába próbáltak egyre komolyabb politikai dimenziót tulajdonítani a lollardok követeléseinek. A consubstantiatio és transsubstantio közötti finom különbségek valószínűleg kevés laikust foglalkoztattak.
Az emberek mindig azt hiszik, ők jobban tudják, mire kellene felhasználni a mások pénzét. A legjobban az hangzik, ha azt javasolják, adjuk oda a szegényeknek.
Helyes, de nagyon nehéz meghúzni a határt. Egészen pontosan, hol kezdődik a szegénység? Meg aztán itt van az egyéni felelősség kérdése. Nagyon nem mindegy, hogy valaki azért nyomorog, mert üldözi a balsors, vagy mert nem fogja meg a kapa nyelét. A segélyezési programok többnyire azon buknak meg, hogy az emberek egyszerűen megunják a lusták, semmirekellők és paraziták támogatását.
Volna itt még egy dolog, és ezt is Jézus mondta: A szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek. Ő tehát nagyon jól tudta, hogy ezt a kérdést végső soron nem lehet megoldani. A természetben nincs egyenlőség.
Valamelyik indiai királyról, gondolom Asókáról mesélik, hogy egymás után háromszor összeszedette az emberek pénzét, és elosztotta egyenlően. A kísérlet nem sikerült, mert mindig visszaállt a régi rend, vagyis a polarizáció, egyesek meggazdagodtak, mások panaszkodtak, hogy ők már megint szegények.
A földön nincs abszolút igazság. Azt egy másik bolygón kell keresned.
A szegény emberek azonban nem filozofálnak, és teljesen helyénvalónak tartják, ha a gazdagok mindig megosztják velük, amijük van. Vagy ha legalább nem kell olyan szolgáltatásokért fizetniük, amelyek nélkül meg lehet élni. Egyes lollardok odáig mentek, hogy azt vitatták, a papoknak sem felhatalmazásuk, sem tehetségük nincs ahhoz, hogy a bűnöket megbocsássák. Ezért a gyónás teljesen felesleges, és csak arra jó, hogy megerősítse a papok világi hatalmát. Elítélték a coelibátust is, mint hiábavaló kísérletet arra, hogy a papokat emberfeletti lényeknek állítsák be, akik magasabb rendűek, mint mindenki más. Arról nem is beszélve, hogy a coelibátus csak írott malaszt; annyi a különbség, hogy a pap feleségét gazdasszonynak hívják.
Ha már ennyi elégedetlenség összegyűlt, kirobbanhatott volna egy lázadás is. Vagy forradalom.
Természetesen ki is robbant 1381-ben, ez volt a Wat Tyler-féle parasztlázadás, amelynek ez volt a híres jelszava: Amikor Ádám szántott és Éva font, hol volt akkor az úr és a paraszt? De a parasztlázadás közvetlen oka egy újabb és különösen igazságtalan adó kivetése volt, míg a lollardoknak számos egyéb céljuk is lett volna. Ez magyarázza, hogy sok nemest találunk köztük, akiknek tetszett az ötlet, hogy az egyház is fizessen adót, de sosem jutottak el a nyílt lázadásig.
Nincsenek mártírok a lollardok között? Csak a szegény Wycliffe csontjai?
De, IV. Henrik határozottan ellenük fordult, és kiadott egy rendeletet 1401-ben, De haeretico comburendo, az eretnekek megégetéséről. Nagy lelkesedéssel gyújtották meg a máglyákat. Az áldozatok között voltak olyan vigyázatlan szamarak, mint egy vidéki kovácsmester, aki azzal dicsekedett, hogy ő is éppen úgy ki tudja szolgáltatni a szentségeket, mint az oltárnál a pap. Aztán ott volt John Badby, a teljesen zavaros nézeteivel, és Sir John Oldcastle, V. Henrik barátja, aki abszolút biztonságban érezte magát. Sikerült megszöknie a Tower-ból, de megint lázadást szervezett, sőt el akarta rabolni a királyt. Őt a történelmi Falstaffnak tekintik, bár valószínűleg csak azért, mert mérhetetlenül kövér volt. Norfolkban ma is van egy Lollards’ Pit nevű hely, ahova bedobálták a megszenesedett holttesteket.
Meddig tartott az üldözés?
Azt mondják, Thomas Harding volt az utolsó áldozat, 1532-ben.
Ő volt az utolsó lollard?
Ezt nehéz lenne eldönteni. Ekkor a lollardok már több, mint száz éve illegalitásba kényszerültek, és különben sem voltak dogmáik. Nem sokkal Thomas Harding kivégzése után VIII. Henrik látványosan szakított a pápával és a katolikus egyházzal (1536-1540). A lollardokat felszívta az angol reformáció. Nem lehet tudni, hogy a különféle angol protestáns csoportok, baptisták, puritánok és kvékerek mennyit vettek át közvetlenül a lollardoktól.
Hallottam, hogy VIII. Henrik nem is azért szakított Rómával, hogy elválhasson Katalintól, és feleségül vehesse Boleyn Annát. Igazából lollard volt, akit felháborított, hogy a pápa, VII. (Medici) Kelemen úgy él, mint akármelyik gazdag itáliai herceg, és az angliai kolostorok olyan zsákmányt halmoztak fel, ami tulajdonképpen az uralkodót illette volna.
Hiszi a piszi.