Megint Feltámadás közeleg. A helyszín ugyanaz, mint tavaly: állok az ablakban, mert a csatazaj odavonz. Nyugtalanság van ebben a kamaszbőgésben, kiráz a hideg tőle, összeráncolom a homlokom. Előbb megjegyzem, csak gyerekek, és otthagyom őket, utóbb olyan jelenetnek leszek tanúja, amelyet nehezen felejtek majd el.
Vékonyka ”aligtizen” kislányok, cigarettával a kezükben keringenek egymás és a romok között. A rózsaszín kardigános talán még tizenkettő sincsen. Borzalmas hangon üvöltenek hozzá, mintha csak így lehetne felhívni a fiúk figyelmét, tágra nyílt szemekkel hallgatom, nem akarom elhinni, hogy egy ekkora, apró lánykából ilyen félresikerült „edit piafos” hang törhet elő. Pedig jobb, ha elhiszem.
Őrült keringésükre, viháncolásukra újabb srácok kerülnek elő, de itt még mosolygok; helyüket nem találó kamaszoknak nézem őket – az én fiaim is hamarosan ilyenek lesznek, gondolom.
Aztán befelhősödik a márciusi kék ég: két tizenhat év körüli, már félig-meddig férfikezdemény kerül elő, két AK 47-es utánzattal a vállán. Megdöbbenek. Tavaly még fából volt a fegyver, és kisiskolások szaladgáltak vele, ezek a mostaniak valódi másolatok – még lőnek is, hogy mit, azt csak a gazdáik tudják.
Pillanatok alatt szétverik a kamaszbandát. Egy kicsike fiút elkapatnak a tizenkét évesekkel, lefogatják, lőnek rá. A gyerek a gyomrát szorítva vinnyog és elmenekül. Moccanni sem tudok a szabályos kivégzés láttán. Felhívom a férjemet, érzem, hogy pánikba estem. Ő azt ajánlja, fotózzam le őket.
Végre megmozdulnak zsibbadt végtagjaim, hozom a gépet, exponálok és fotózok. Ahogy villan a vaku, a srácok százfelé szaladnak. Úgy látszik, nagyon is tisztában voltak azzal, hogy az ablak mögül figyelem őket – a produkció megint nekünk, felnőtteknek szól, csak sokkal nagyobb erővel nekilendülve, valahogy veszélyesebben, gyomorforgatóbban.
Már nem akarok itt élni, a lakótelepen, egyre kevésbé érzem magam jól. Eltűnt a varázsa, minden tekintetben. De, ha én megszököm, akkor ki ír róluk cikket, Feltámadás előtt, ebben a furcsa márciusban, megint?
3 hozzászólás
Kedves Tündi!
Megdöbbentő írás, de be kell látnunk, ilyenné lett ez a világ. Én sok éven át laktam lakótelepen, de ott szinte családias volt a légkör. Talán csak az évek múlásával durvult el ennyire a helyzet… Amúgy manapság falvakban, kisvárosokban is előfordulnak kirívóan erőszakos esetek… Mondhatni, világjelenséggel állunk szemben, persze ez sovány vigasz. A gyerekeinknek fel kell nőniük, s csak remélhetjük, hogy nem "lövik le" őket… És itt nem segít a feltámadásba vetett hit:(
Üdv: Borostyán
Szia!
Sajnos, az utóbbi időben egyre jobban elharapózott az agresszivitás a gyerekek között. Hogy mit lehet ellene tenni? Nem tudom, sokat gondolkodtam ezen, de nem jutottam dűlőre.
Rozália
Köszönöm a hozzászólásokat! A történet eleje a Krisztus Urunk a keresztfán c. novella volt, amelynek tartalma sajnos a valóságot írja le. Ez volt tavaly. Az idén már "fejlettebb" módszerekkel dolgoznak a gyerekek. A fegyverről valaki felvilágosított, h paintball-hoz használják. Vajon honnan van a srácoknak erre, az egyébként nem olcsó "játékra" pénzük? Valószínűleg a szüleiktől.
Rozália! Én is tehetetlen vagyok, de mint három gyerekes mami, ég még bennem is valami-féle tenni akarás iránti vágy. Aki elgondolkodik a történteken, már tett valamit, szerintem.
Borostyán: sajnos, a történet egy kedves kisvárosban játszódik, egy olyan lakótelepen, ahol 5 éve még csak a helyiek látták az agresszió előrenyomulásának jeleit, mi – később beköltözők -, sajnos nem. Ha odafigyelek akkor azokra, akik figyelmeztettek erre, akkor valószínűleg soha nem költözünk ide.
Feltámadás = Húsvét. Nem a feltámadásban van hitem, hanem egy nagyon erős, Istenben való hitem van, amely átsegít sok mindenen. Többek között azon is, hogy ezeket a gyerekeket ne bűnözőknek, hanem áldozatoknak tekintsem. Mert vajon hol vannak a szülők ilyenkor? Dolgoznak valahol, annyira keményen h azt sem veszik észre, a gyerek kopaszra tarolta a koponyáját, két számmal nagyobb bakancsban jár, a fülbevalói fémek és egy AK utánzat van az ágya mellett?