Megszólíthatlak?

A bajok legnagyobbika az ember megszólíthatatlanságában rejlik. Felfuvalkodottságunk óriási méreteket öltött. Az ember elérte hólyagállapotát. Kívülről szépnek és jól ápoltnak mutatja magát, de belül bűzös és rothadt. Amint a külső dekoratív mázon keresztülhatolunk, orrfacsaró szagú ocsmányságokat találunk. S az ember éppen ezért teszi magát megközelíthetetlenné, megszólíthatatlanná, mert a leginkább kínos, gusztustalan, és egyben kiábrándító valójához nem kíván senkit közel engedni.

Fél. Fél, hogy meglátják, kitudódik, felfedik mi is van a maszk mögött. Ezért életének nyilvános szituációi során, megközelíthetetlenné és megszólíthatatlanná teszi magát. Azonban még ebben sem egyenes. Ezt is furfanggal és – mint a róka – ravaszsággal próbálja tálalni, felszínesen trécsel, humorizál, járatja a száját, mindenhez hozzászól, mindenbe kéretlenül beleszól, de amint rátapintunk élete kínos és bújtatott bajaihoz, orrát rögvest felhúzva, bezárkózik.

Tudja jól, ez könnyű megoldás, s nem tudja, hogy e könnyűnek tűnő megoldást a legnehezebb fenntartani, mert olyan feszültségeket generál, melyet hosszú távon elviselni igen nehéz. Elhiteti magával, hogy vele tulajdonképpen minden rendben van, bálványt kreál magából, kőfaragványt, mely kívülről ugyan még csak-csak mutatós, de beszélhet hozzá bárki, el nem ér vele semmit.

S ha kínos és zűrzavaros világát mégis megszólítani próbálják, ha mégis megnyilatkoznia szükséges, azonnal előveszi titkos fegyverét, a hárítást. Több fronton védi és blokkolja a szólítást, gondolatban, szóban, és cselekedeteiben is hárítani próbál mindent, nehogy a megoldásra rásegítsék, rátaláljon. Nehogy bárki is felébressze, nehogy bárki felnyissa szemét, mert így könnyebb – gondolja. Ám a könnyű megoldás, mint tudjuk mindig a nehezebb is.

Ma legfeljebb külsejében szép az ember, bár ennek kevés köze van a természetességhez, ezért észre is vehető rajta a mesterkéltség, ami szintén árulkodik a belső enyészetről. A baj még tovább fokozódik, mert ugyan sikerült elérnünk a megszólíthatatlanság dicstelen, ám gusztustalan létállapotát, de ezzel ellentétben elvárásaink még tovább erősödnek, másokon próbáljuk behajtani azt, amit magunkon azért nem sikerül, mert képtelenek vagyunk tükröt tartani magunk elé.

Ha az ember lehetetlenné válik az önmagában keletkezett, kialakult és eleddig csökönyösen fenntartott amoralitás helyreállítására, ha nem tud őszintén szembenézni önmagával, ha képtelen önmaga bűzös, otromba, ocsmány, rothadt szellemi és lelki világát meglátni (szelleme bűnét és lelke ájultságát), és nem csak meglátni, hanem beismerni, és nem csak beismerni, hanem változtatni azokon, akkor ezen ős késztetését – önmaga rongáltságának helyreállítására kialakult késztetését – másokon próbálja behajtani. Ez óriási bajokat eredményez. Magamat ugyan nem kényszerítem, ám másokat igen, mert a bajok forrásának okaként valakire azért csak kell mutogatnom, ha már magamra nem próbálok.

Muszáj lenne ezért transzparenssé válnunk. Megszólíthatóságunk kulcsfontosságú lenne. Teljes nyitottságunk megoldást jelentene. Hólyagállapotunk széthasítására a bajok és ferdülések azonosítására kellene törekednünk. Nem könnyebb a teljes és maradandó feltárulkozás, mint a félelem, a bajok bújtatása, elfedése, szépítése? Nem is tudjuk, mekkora szellemi, lelki és fizikai energiákat kíván, hogy életünket elrejtsük, elkendőzzük, befedjük. Önmagunk gyógyítása transzparenciánkon múlik.

Ami bent bűzös és rothadt, felszínre kell hozni, meg kell nevezni, mert csak a néven szólítás mágikus igéje folytán kezdődhet meg a szellemi és lelki bajok helyreállítása. A sértődöttség, a hárítás, a másokra mutogatás nem megoldás. Higgyük el könnyebb az igazság oldalára állni, még akkor is, ha úgy érezzük, az igazság sokszor nem a mi oldalunkon áll. Ez ugyanis hamis érzet, ezt le kell küzdenünk, mert az igazság, melyhez oda kell állnunk sem mellettünk, sem ellenünk nem kardoskodik. Az egyszerűen Van. Mi kerülünk önmagunk permanens döntéseivel melléje vagy nem.

Az ember nem külső körülményeinek terméke, eredménye, foglya, rabja, hanem normál esetben önmaga ura. Úrrá úgy tud válni önmagán, ha azokon a bajokon, amit eleddig fel nem fedett, meg nem nevezett, magában tartott, elfedett, azokat felszínre hozza, azonosítja, mert – érthető okok miatt – úr csak azok fölött lehet, amit ismer, lát, néven tud nevezni, s ami értelme számára hozzáférhető. Amit nem ismer, a fölött nincs hatalma.

Az ember uraságot önmagán gyakorolhat, másokon sohasem. Az előzőekben leírtak miatt megközelíthetőség, megszólíthatóság, transzparencia egyenlő azzal, hogy az ember képes úrrá lenni önmagán. Csak ekképp járhat világosságban, hisz önmagát már átvilágította, a bajokat már megnevezte és azokra megoldást önmaga hozott. Csak a belső világosság világít, a külső sohasem.

Aki követ engem – vagyis aki hasonlatossá válik hozzám – nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága – mondja Jézus Krisztus.