Mennyei Dohogó

„Professzorok nem szoktak meghalni”
Egy tíz éves kisfiú szavait idéztem, ma délutánról. A fiamét.
Az egyértelmű elutasítását annak a fajta HALÁLnak, ami ellen lázad az ember, akkor, amikor egy szeretett lényt veszítünk el.
Szeretett Lény…igen. Ilyen volt. Valahogy magában hordozta a képességet, hogy vétózhatatlanul lehessen szeretni. Mert a jót, az emberit, az intelligensen diplomatikus Bölcset, a lágy hangú, csendesen tanító értelmet képviselte.
Ez a múlt idő még felfoghatatlan, hiába írom így.
Talán két hete kérdezte, hogy „ugye,nem gondolta komolyan ezt a nem-írást, csak átmeneti szüneteltetés és feltöltődés, és hamarosan erőre kap, hiszek magában”, és újra eszembe jut az, amit Neki írtam, köszönet gyanánt: Ő még akkor is hisz bennem, amikor én már saját magamban sem.
Emlékek, amelyek ma reggel még élő epizódok voltak. A keskeny és meredek budai utca, az „alsóház és a felsőház” több könyvtári kapacitást túlszárnyaló tartalommal és minőséggel, a szobában horkoló kutyus, s az ő Csoda-Asszonya, Vera, aki olyan szeretettel és vidáman köszöntött bennünket tavaly ősszel, s immáron azt is emlékként kell őriznem, amikor elhozta nekem ide a Sántaiskolát. Sietve, megannyi dolga közé illesztve, de mégis elhozta, mert tudta, hogy mennyire várom azt a Cortazar-könyvet, amelyet Ő fordított, és akkor, 82 évesen is, egészségesebb volt, mint én…
Nyelvész, író, műfordító, a Magyar Pen Club főtitkára, egykori nagykövet, kitűnő szervező, rengeteg kitüntetéssel és díjjal. Ezt a Róla szóló cikkekben mind-mind lehet olvasni, hiszen minden az Ő érdeme. S mégsem volt „irodalmi celeb”, hiszen semmit nem a hírnévért alkotott, nem szóltak róla bulváros hangvételű vezércikkek, csendesen dolgozott, a hite szerint, s megőrizte a romlatlan elvi tisztaságát és hűségét a magyar irodalom és a nyelv felé.
A szakmai méltatásához én a porszemnél is kevesebb vagyok, tehát csupán emberileg merem megtenni: ma, 2010. október 23-án elveszített a világ egy olyan lelket és tálentumot, aki nem csak a szokásos értelemben vett egyediségében volt különleges és egyedülálló.
Köszönnöm kellene Neki, mennyi, de mennyi mindent, Istenem…immáron ezt már nem tehetem meg. De úgyis tudta. Köszönöm azt, hogy ajándékként kaptam a barátságát, a szeretetét, az aggódását és törődését, az útmutatásait, a tanácsait, a kritikáit, a megértő emberséggel átitatott ejnyéit, a „dohogásait”, az új könyvem feletti atyáskodását, hogy a nevét adta az írásaim ajánlásához, és köszönöm a Gondviselésnek, hogy ismerhettem Őt.

Most megint mécsesek égnek itt, a könnyektől homályosan, egy fénykép, egy kézírás, könyvek, tanulmányok, és megannyi emlék előtt tisztelegve.
Marad a fájdalom nekünk, akik itt maradtunk. Pedig még fel sem fogtuk.

Isten nyugosztalja békében Benyhe János Professzor Urat.