Mobiltelefonok capricciója

A mobil telefonok korát éljük. Kissé vissza kukkantottam a múltba, hogy milyen mobil-élmények voltak nálunk a családban az elmúlt évtizedekben.
Először a férjemnek lett mobilja, még a kilencvenes évek elején. Idomtalan nagy volt, és dög nehéz. Minden zsebet leszakított, ingzsebet, farzsebet, sőt a zakó zsebét is tönkretette, de kellett a munkájához.
Fiam gimnazista volt, amikor a nyári keresetéből, vett magának telefont. Pici, zöld színűt, elfért a tenyerében. Később újabb kellett, a kicsi zöldet én örököltem, ő viszont egy ezüstszürkét, szép dizájnosat vett a helyébe, ismét a maga keresetéből.
Jómagam nem voltam oda érte. Amikor buszon utaztunk a lányommal, és csörgött a telefonom a táskámban, a körülöttünk lévők mind a zsebükben, vagy a táskájukban kotorásztak, nézték az övék csörög-e, csak én nem foglalkoztam vele, míg a lányom rám nem szólt: – Anya, a te telefonod csörög, nem vennéd fel?
Nekem sosem csörgött jókor. Vagy tele volt minden kezem, nehezen tudtam előkotorni a táskámból, aztán persze csak úgy siklott ki a kezemből és csattant az utca kövén, vagy az előszoba márványán és naná, hogy szétesett. Aztán kapkodva összeraktam, hátha mégis valami fontos mondanivalója van a hívónak, de nem sokra mentem vele, mert PIN-kódot kért, azt viszont nem tudtam. Mert ugye, a számok úgy menekültek ki a fejemből, mint a készülék a kezemből.
Persze, így hamar vége lett a kis zöld telefonnak, de nem volt nagy baj, mert akkor vette meg fiam az első okostelefonját, így az ezüstszínű az enyém lett. Hát az sokáig szolgált engem. Csak azért, mert az okos nem kellett. Úgysem leszünk jóban, ha okosabb nálam.
A szürkét egy kis fekete követte, amit a lányomtól örököltem, mert ő szülinapi ajándékként okostelefont kapott a bátyjától. Most már bajban leszek, ha ez felmondja a szolgálatot, mert már csak okostelefont örökölhetek. Úgyhogy most nagyon vigyázok a kicsikémre, halálra is rémültem, amikor az előszobában kiugrott a kezemből és ezer darabra esett. Alig tudtam összerakni, és alig találtam meg a PIN-kódot. De most már nagyon vigyázok rá.

A férjemnek, szinte megszámlálhatatlan telefonja volt már. Tőle nem tudtam örökölni, mert ő, kivétel nélkül elnyűtte, kinyírta őket.
Emlékszem, amikor a kertben az esővizes kútból húzta fel a vizet, hogy meglocsolja a kertet. Persze, kicsit meg kellett hajolnia a kútnál, s mi sem egyértelműbb annál, minthogy a mobil kicsúszik az ingzsebből, hol máshol landolhatott volna, mint a kútban…
Azután jót kuncogtam rajta, amikor egész nap a vizet húzta. Ki kellett ürítenie a kutat, hogy megtalálja a mobilját. Valami fondorlattal, végül a mobil is napvilágot látott, de hiába, nem lehetett életet lehelni belé.
A következő is a kert áldozata lett. Ott történt ugyanis, hogy már indulóban voltunk hazafelé, amikor is pakoltuk be a kocsiba a kert terméseit, és persze az az átkozott ingzseb, talán éppen dacból, de ismét kicsúsztatta a telefont hajlongás közben, csak éppen a tulajdonosa figyelmét elkerülte az eset, s így esett, hogy amikor elindultunk, akkor, talán már megszokásból, megtapintotta az említett ingzsebet, s azonnal felkiáltott: – hol a telefonom?
Mit ne mondjak, égen-földön kerestük, de sehol sem leltük. Végül eszembe jutott, hogy rácsörögjek. Ha hiszitek, ha nem, csörgött. Így már könnyű volt rátalálni, hiszen a tulajdon autójának kerekei taposták félholtra azt a telefont. Összeroppanva, meggörbülve, összevissza repedezve került elő a keréknyomból a fű alól.
A következő is kereket oldott s kerekek alatt végezte, nem is akármilyenek alatt. Lisztet szállítottak Boszniába. Késő estig tartott a rakodás a malomban. Egész nap zuhogott az eső, estefelé már havas eső esett. Úgy éjféltájban verte fel a sofőr a férjemet, hogy egy kanyarban felborult a félpótkocsi, amit a nyergesvontató után kötöttek. Érthető, nem tudott mihez kezdeni, hiszen a nyelvet sem beszélte, hát a férjemet hívta segítségül. Ő viszont ugrott, öltözködött és ment. Hajnali ötkor ért haza, fülig sárosan.
– Te jó ég, hogy nézel ki? Már éppen hívni akartalak, hogy minden rendben van-e? – mondtam izgatottan.
– Nincs semmi baj, megyek a zuhany alá… Jó, hogy nem hívtál!…

Csak azután mesélte el, hogy állandóan telefonált, mert több segítség kellett, mint gondolta. Amikor végül talpra állították a pótkocsit, és vissza rakták a sárból rá a lisztes zsákokat, a kamion többször is előre ment, majd hátrált, hogy rá tudják kapcsolni, s egyszer csak azt vette észre, hogy a kamion kereke alatt a sárban csörög a telefonja. Még egy ásót is elő kellett kerítenie, hogy ki tudják ásni onnan. Miután megfürösztötte, még mindig működött, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Indult munkába. Hangja fáradt volt, amikor vissza szólt, csupán annyit mondott: – majd a délelőtt folyamán beugrom a boltba és veszek másikat.
Okos telefonból is volt már neki néhány, az elmúlásukra már nem is emlékszem, talán mert egyik sem volt ennyire maradandó, mint elődeiké.