Most és mindörökké

Ülök a sarokban, a redőny félig leengedve. Hunyorgat a félhomály. Lágy indián zenét hallgatok. Távoli kopár hegyek szikláin jajgatnak, sírnak ősi dallamok. Belső húrjaim megremegnek Odakint lassan szálingózik a hó.
Elmúlt egy év újra. Ülök a sarokban, őszülő borostás arcomat tenyeremre hajtom. Nem csinálok számvetést. Minek? Nem volt sem jobb, sem sokkal rosszabb a tavalyinál. Tettem a dolgomat, mint bárki más. Talán csak a „miért” lett kevésbé egyértelmű és a „hogyan tovább” ígérete aszalódott, zsugorodott egyre kisebbé.
Tettem a dolgom, számoltam, osztottam, szoroztam, átütemeztem, feladtam, átutaltam, megszüntettem, lemondtam, átértékeltem és előbb erről, majd arról is lemondtam.
Tudom nem vagyok egyedül, de én csak ezt érzem. A másokét csak tudom-hallom a családban, az utcán, a munkahelyen…és mindenhol. Közeleg az ünnep és mintha a varázsa is elveszni látszana. Egyre ritkábban hallom, hogy: Békés, Boldog Karácsonyt. Ezzel is spórolunk, megelégszünk egy:-odavetett „kellemesünnepeket” üdvözléssel, miközben tisztában vagyunk vele, hogy egyre jobban elfelejtjük ennek a karácsonyi csodának az igazi értékét az egymás iránti szeretetet.
Félek, hogy vonalkódos árucikké válik lassan a tisztesség, a szeretet, az ünnep. De valóban minden megvásárolható, pénzben kifejezhető érték? Lehet-e ára a gyermeki rajongásnak, a mosolygó szempárnak, amely rácsillog az édesanyára, vagy az apró kéz szorításának ahogy belecsimpaszkodik az édesapa biztonságot nyújtó ujjába. Milyen pénznemben lehet kifejezni a szülői aggódást, az unokák iránti szeretetet, az egymás iránti tiszteletet, az elesettek felé nyújtott kéz melegét?
Ülök a sarokban, és figyelem a félig lehúzott redőny mögött kavargó hópelyheket és azon gondolkozom, milyen jó lenne most megállítani az időt. Elindulnék akkor, és bekopogtatnák minden házba és csak ennyit mondanák: Legyen Szeretetteljes Békés Boldog Karácsony-most és MINDÖRÖKKÉ-amen.