Mozgólépcsőn

Most már muszáj rálépni – előttünk Advent mozgólépcsője.
A rutinosabbak nem joggingolnak rajta menet közben. Talán az a piros pozsgás arcú, bajuszos férfi is az, aki az égősort szerelte a körúton a fákra; de az óvatosabbak közé tartozhat az a sörhasú szemüveges ember is ott szemben, aki a macskakő bódéjába a téren az utolsó szöget beverte. Meglehet, az mögötte meg nem rég még azt a buszt vezette, amin én is utaztam, talán ő rakta fel a szélvédőre a színes gyöngysort, elöl az ablakban a kis világító karácsonyfát s a rózsafüzért a feje fölé.
Csak így lehet.
Az Advent maga egy utazás, utazás a vágyakozástól a beteljesülésig. Pontosan, ahogy a mozgólépcső halad, mely által célba érünk; s milyen nagy öröm az, csak 4 hétig kell várni!
Várni, és nem rohanni a pénztárca csattogtatások között.
Nem is értem azokat, akik a mozgólépcsőn is futnak. Hagyjuk ezt az edzőtermi mentalitást – legalább Advent idején!