Muncaster kísértete

Angliában mindenütt van legalább egy kísértet, és Muncaster Castle sem kivétel. A castello a Lake District tájvédelmi parkban van, Ravenglass városkától kb. 1 mérföldnyire. Ravenglass nem a ollókról, és nem is a poharakról nevezetes, hanem arról, hogy itt csatlakoznak a tengerhez az Esk, Mite és Irk folyók. A római megszállás vagy 300 évig tartott, ennek emlékét őrzi a Walls „Castle,” igazából egy római fürdőház maradványai. Számos római erőd volt a környéken, pl. Hardknott és Ambleside, és Muncastert is sokáig hitték római erődnek, pedig csak annak romjaira épült.

1995-ben egy egész kutatócsoport szállta meg az épületet. Mértek, kutattak és vizsgálódtak; az egyik kutató látta, hogy két láb halad felfelé a lépcsőn, a másik egy karosszékben ült, miközben a kísértet keresztülment rajta, és a szomszédja nem vett észre semmit. Brit tudós soha nem téved, ez alap. Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy ugyan ki lehet a kísértet?

Minden régi épületnek sok gazdája volt már, ezért többen is dönthetnek úgy, hogy visszajárnak borzasztani. Gamel de Pennington aka Penitone az egyik jelölt, aki a család első név szerint ismert őse. 1095 körül született, 1150 előtt halt meg, és legalább nyolc fivére volt; akadt köztük törvényes is. Nem tudjuk, hogy Gamel a legidősebb volt-e, vagy csak a legagresszívabb, mindenesetre örökölt, szerzett és rabolt; kiépített magának egy egész kis birodalmat, elszántan védelmezte a révet az Esk folyón, valamint a hegyi átjárókat. Zivataros idők voltak ezek, szabad fegyverhasználattal, és Gamel úgy gondolta, ha már úgyis két Alan nevű fivére van, az lesz a legjobb, ha az egyiket megöli. Problema nyema, mások ennél kevesebbért is öltek, de lehet, hogy megbánta a halála után, a mennyországba nem engedték be, a pokol nem smakkolt neki, ezért itt maradt Muncasterben, hogy biztosítsa a jámbor kutatók megélhetését.

Más lehetőség Sir Robert de Mulcaster (Muncaster korábbi neve), aki megállapodott Sir Alan de Penningtonnal, hogy elcserélnek egy-két birtokot, ők tudják, mért. 1278-ban kelt a megállapodás, amelyben az is benne van, hogy Sir Robert az unokáját és az egyedüli örökösét feleségül adja Sir Alan fiához, aki szintén az Alan nevet kapta, Penningtonék valahogy nem tudtak lejönni erről a névről, pedig nem hozott nekik szerencsét. Sir Robert és Sir Alan hamarosan megbánták a megállapodást, és az odáig kellemes rokoni kapcsolat átcsapott engesztelhetetlen gyűlöletbe.

Alice kijelentette, hogy inkább egy vadászkutyához megy eleségül, de hallani sem akar a Pennington családról. Sir Robert egyetértett, és felbérelt két brávót, hogy végezzenek a vőlegénnyel. A vőlegény megölte az egyiket, a másik elszaladt, ezért Sir Robert személyesen gondoskodott arról, hogy ez a házasság még véletlenül se jöhessen létre. Problema nyema, a vadászkutya megmenekült, csak Sir Robert jár vissza a gobelinterembe, ahol a gyilkosság történt.

Ilyen regényesen éltek a lovagok a 13. században.

A harmadik jelölt Sir John de Pennington, aki 1461-ben menedéket adott a szökésben levő VI. Henrik királynak. A király meg akarta jutalmazni a hű alattvalót, de éppen nem fért hozzá a kincstárához (meg a towtoni csatát is elvesztette), ezért csak egy kelyhet adhatott, ami üvegből készült, viszont jó sok arany és fehér zománc díszítette. Az ajándékot megtoldotta egy áldással: a Pennington család addig él és virul, amíg ez a kehely el nem törik. Vigyáztak is rá, mint a szemük fényére, háborús időben elásták, nehogy baja essen, aztán amikor kiásták, leejtette egy suttyó parasztlegény.

Nagy konsternáció, még nagyobb rémület; 40 évig ki se merték nyitni a dobozt, amelyben a kehely pihent. Aztán mégis kinyitották, és láss csudát, a kehely épen maradt.

Egy névtelenül maradt poéta hosszú balladát körmölt össze az eseményről, amit én csak félig olvastam el, az is sok volt belőle.

Lényeg, hogy ez a Sir John is visszajárhat, hogy megnézze, egyben van-e még a Penningtonok szerencséjének keresztelt kehely.

Persze úgyszólván bárki bóklászhat a lépcsőn meg a gobelinteremben, akár egy római légiós is. A kutatócsoport még ennyit sem állapított meg, elintézte azzal, hogy a kísértet „nem mutatta az intelligencia jelét.”