Murmur jelenti 1. Terhesség és rettegtetés

A magyar nyelvben nincsen külön szó az anyai, és az apai nagymama megkülönböztetésére. Így meglepetésként ért, hogy a vejem – aki jól beszél svédül – így mutatott be az újszülött kislányának: „Itt a mormor”. Ami kiejtés szerint, inkább murmur-nak hangzik, és az anyai nagymamát jelenti. Az apai nagymamát svédül: farmor- nak hívják. Így különböztetik meg a két szülő édesanyját egymástól a gyerekek számára. Természetesen a nagypapáknak is van megkülönböztető nevük, ezen a nyelven. Az anyai nagypapa „morfar”, az apai nagyapa pedig „farfar”.
Mit tagadjam, ez a murmur első hallásra belopta magát a szívembe, hiszen mennyivel kedvesebben hangzik, mint a nálunk szokásos családi név + nagymama szó. Én például a magyar szokások szerint „Tóth nagyi” lennék, ami már szerencsére „foglalt”, mivel az én gyerekeim számára az anyósom a „Tóth nagyi”.
Az első unokámmal együtt egy új név is érkezett számomra: nagymama lettem, vagyis családilag murmur.
Sokan kérdezik az ismerőseim közül, akiknek már felnőtt, családalapításra megérett gyermekeik vannak – de még nem jött el az ő számukra ennek az ideje -, hogy milyen érzés nagymamának lenni? Ennek a jegyzet sorozatomnak a megírását ez a gyakran feltett kérdés inspirálta.
Ma már nagymamává válni is roppant nehéz, mivel annyira kitolódott a gyerekeinknél a tanulási idő, a bulizási idő, a világjárási idő, a helykeresési idő a társadalomban, hogy nem a húszas éveik elején alapítanak családot, mint az én generációm, hanem inkább a harmincas éveik elején – közepén – végén. Amikor én fiatal lány voltam, nem szerettem a rokoni összejöveteleket, mert alig kerültem ki a középiskolából, ezeken az alkalmakon mindig azzal bombáztak, hogy mikor megyek már férjhez. Amikor férjhez mentem, változott a műsor, akkor mindig azzal nyaggattak, hogy mikor jön már a baba. Amikor megszületett a fiam, megint változott a műsor, akkor azt firtatták, hogy mikor jön a kistestvér. A lányom megszületése után az volt a fő kérdés, hogy „mit tud már a gyerek”. Tud-e már ülni, állni, menni, bilizni, stb. Mintha az élet egy lóverseny lenne!
A mai világban már senki nem kérdezi meg egy a tinédzser korból éppen kinőtt lánytól, hogy mikor megy már férjhez. Egyáltalán a férjhez menés sem téma, „kapcsolatban” élnek a gyerekeink, vagy egyedül. Az ő lehetőségeik, és döntéseik szerint. Ha végül úgy döntenek, hogy egy kapcsolatból házasság lesz, az csakis rajtuk múlik, nem a rokonság nyomásán. A gyerekkérdést sem lehet erőltetni. Az egzisztenciális bizonytalanság a gyerekvállalásban legalább olyan akadályozó tényező, mint a fogamzásgátlók évtizedes szedése. Ha úgy dönt az ifjú pár, hogy szeretne kisbabát, bizony az nem jön olyan parancsszóra, mint ahogy a fogamzást meg lehet akadályozni. Még régen természetes volt, hogy fiatalon gyerekeink születtek, ma már egy kisebb csoda számba megy az első unoka jelentkezése. Amikor az ifjú szülők bejelentik a családnak, hogy babát várnak, szinte el sem akarja hinni az ember, hogy ezt is megérte! Az öröm mellett persze rögtön elkezd drukkolni, hogy „minden rendben legyen” a terhességgel, a szüléssel, a születendő babával. Ezzel pontosan így voltam én is. Még nem sejtettem, hogy azóta, amióta én kismama voltam, mennyire megváltozott a „terhesgondozás”.
Mint leendő nagymamának, és egyben édesanyának az volt a legnehezebb a számomra, hogy ahányszor a közegészségüggyel kapcsolatba került a kismama lányom, mindig kitaláltak valamit, amivel a frászt hozták rá, vagy rám. Őt a terhesség korai szakaszában azzal rettegtették, hogy nem hízik. Ez úgy jött le, mintha nem fejlődne rendesen a baba, mert a mama nem hízik. Nem győztem nyugtatgatni a lányomat, hogy ha hízna, akkor meg azzal szekálnák, hogy miért hízik. Mintha minden nő egy-egy gépezet lenne, amiknek egyszerre kell egy időben egyformán gyarapodni a terhesség alatt.
Rám, mint leendő murmur-ra, meg azzal hozták a frászt, hogy már a terhesség megállapítását is, belső nőgyógyászati vizsgálat helyett, ultrahang vizsgálattal végzik. Az Egészségügyi Világszervezet által közzétett hivatalos álláspont szerint a magzati ultrahang ártalmatlanságát még nem bizonyították be tudományosan. Az Amerikai Orvosszövetség nem ajánlja az un. „indokolatlan” ultrahang vizsgálatokat. Náluk indokolatlan vizsgálatnak számít a magzat nemének felismerése, a magzat pontos nagysága, fejlődési üteme, fekvése. A magzat nemét kivéve, ezeket hagyományos vizsgálattal ki lehet mutatni, a magzat fejlődését pedig, fetoszkóp (hallócső) és sztetoszkóp segítségével lehet követni. Ultrahangos vizsgálat csakis akkor indokolt és szükséges, ha az orvos valami rendellenességet észlel a terhesség alatt. Amerikában egy terhesség alatt maximum két magzati ultrahang vizsgálatot végezhetnek. Szerencsére, amikor én voltam kismama még nem volt ultrahang vizsgálat. Csodák csodájára anélkül is meg tudták állapítani a szülész-nőgyógyászok a terhességet. Most meg még alig fogant meg a baba, máris kötelezően ultrahangozzák a 6-8. héten. Aztán még a 12. héten, a 18. héten, a 28. héten, a 32 héten, a 38 héten ultrahangozzák meg a babákat. Ez hat alkalom, és ez nálunk kötelező! Na ezen kívül is megy az ultrahangozás, mondván, hogy „lássuk, minden rendben van-e”. Pedig sok terhességi rendellenesség egyáltalán nem szűrhető ki ultrahanggal. Ami rendellenesség kimutatható, az sem mindig 100% pontos vagy megbízható, így felesleges aggodalmat okoz a családnak. A gyakorlatban sok, ultrahangvizsgálat alapján javasolt, terhesség-megszakítás szükségtelen.
De mi is a baj az ultrahangos vizsgálattal?
A terhességi ultrahangos vizsgálat a visszaverődő hullámokból alkot képet a méhben fejlődő magzatról, magzatvízről és lepényről. Valójában egyfajta energiáról van szó, amely fizikai hatással van a szövetekre és a fejlődő embrióra. A potenciális rendellenességek kialakulásnak okát a tudósok elsősorban az ultrahangos vizsgálat során megemelkedett méhbeli hőmérsékletben látják. Az ultrahangos vizsgálat éppen ezért azokban a periódusokban lehet különösen veszélyes, amikor a magzat agy, ér-, és csontrendszere fejlődik (az első és harmadik trimeszterben). Jó tudni, hogy eredetileg a magzati ultrahangos vizsgálatot nem ajánlották (és engedték!) a 12. hét előtt. A magzati ultrahang veszélyeiről számos tudományos publikáció jelenik meg világszerte, ami fölött nálunk nagyvonalúan elsiklanak. A nemzetközi tanulmányok szerint a magzati ultrahangos vizsgálatok veszélyei, a teljesség igénye nélkül, a következők: autizmus /2006-ban minden 166. gyerek volt autista – csupán tizenöt évvel korábban ez az arány 1:10000 volt. Manapság a fejlett országokban 86 iskolás gyermek közül egy autista/, tanulási zavarok, beszédhibák, epilepszia, skizofrénia, viselkedési és pszichológiai zavarok, lassú fizikai, szellemi fejlődés.
Hihetetlen az, hogy az orvosok nemcsak nem tájékoztatják a kismamákat arról, hogy a terhességi ultrahangvizsgálat nem teljesen kockázatmentes, hanem hat alkalommal kötelező is! Pedig minden szülőnek joga van tudni ezekről a kockázatokról, és joga lenne elutasítani a magzati ultrahangvizsgálatot. A magzatnak meg joga van az optimális fejlődéshez és egy egészséges élethez. Engem, mint leendő murmur-t a lányom egész terhessége alatt rettegéssel töltött el az a rengeteg magzatot ért ultrahang, amin orvosi utasításra átesett. Már a harmadik ultrahang után feladtam, hogy beszéljek vele erről. Úgy gondoltam, minek idegesítsem, sajnos úgy sem tehet ellene semmit. Már nem is kérdeztem rá, úgy is tudtam a kedvezőtlen választ.
Régen az a mondás járta, hogy „Olyan jó dolga van, mint az anyja hasában.” – ezzel jelezték, ha valakinek nagyon jól ment éppen a sora. Ahogy a jelenlegi terhesgondozást elnézem, ez már a múlt.
A rengeteg magzati ultrahang vizsgálaton kívül attól is teljesen kiakadtam, hogy a 23. héten cukorterheléses vizsgálatot végeznek, akkor is, ha éhgyomri cukorérték rendben van. Amikor én vártam a srácokat, csakis annak végeztek cukorterheléses vizsgálatot, akinek nem volt rendben az éhgyomri cukorértéke. Most pedig kötelezően elvárják, hogy éhgyomorral ott üljön egy hatodik hónapban lévő kismama órákig a laborban, megigya azt a rémes cukros vizet /amit már eleve nem lenne szabad meginnia!/. Ha kihányja, akkor egy hét múlva újra kínozzák vele. Micsoda gyötrelem a mamának, és valószínűleg a babának is.
Azt már el sem akartam először hinni a lányomnak, hogy a 36. héttől minden héten el kell mennie CTG vizsgálatra, ahol a magzat szívhangját és a méh összehúzódásokat nézegetik hetente. Éppen aznap is volt CTG vizsgálaton délelőtt, amikor éjszaka megszületett az unokám. Nem mutatott a kütyü semmit, azzal búcsúzott az orvos, hogy egy hét múlva találkoznak az újabb CTG -n. Hát néhány óra múlva a szülőszobán találkoztak.
Azért ennek a CTG vizsgálatnak is megvan a maga haszna, ez is jó egy kis rettegtetésre, mert ez a kütyü mondja meg most már, hogy vannak-e szülési fájásai a kismamának. Ha a kütyü azt mondja, hogy nincs, akkor nincs. Tapintásos vizsgálattal, vagy a méhszáj vizsgálattal minek bajlódjanak. Lehet aggódni, hogy a CTG uraság „elhiszi-e”, hogy itt bizony szülni kell, vagy más véleménye lesz. Egy gépnek!
Azért ez még nem volt elég a rettegtetéshez, még szükséges volt, a mindenórás kismamának azt mondani, hogy olyan nagy a baba, hogy az anyuka nem fogja tudni megszülni. Egyébként is félelmetes dolog a szülés a nők számára /ugyanúgy, mintha egy férfinek kellene szülnie/, hiszen olyan dolgok történnek a testével, amit nem tud kontrollálni, ami fölött nincs hatalma. Erre nem lehet felkészülni. No, tegyünk még rá egy lapáttal, hagy rettegjen még jobban.
Azt a vesszőfutást, amit most a rengeteg előírt vizsgálattal – és még külön orvosi javaslatra – végeztetnek a kismamákkal, én elképzelni sem tudtam. Hát még ezt a folytonos rettegtetést valaminek a lehetőségével! Régen, évtizedekkel ezelőtt, még nem volt a kismamák elleni pszichológiai hadviselés a terhesség. Négyszer kellett menni kötelezően terhesgondozásra. Ott megmértek mennyit híztunk /mi ketten együtt, mert szerencsére a babát külön nem tudták megmérni/, mennyit nőtt a hasunk körfogata, megkérdezték, hogy vagyunk, megmérték a vérnyomásunkat, biztosítottak róla, hogy szépen fejlődik a baba, kedvesen mosolyogtak, és kész. Minden esetre nem hozták rám a szívbajt minden elképzelhető dologgal. Az orvoshoz pedig havonta kellett menni, ha az embernek nem volt panasza. Akkor kis fatölcsérkével /fetoszkóp/ meghallgatta a pocakon keresztül a szívhangot, amikor már lehetett hallania, áttapintotta a pocakot, hogy jól fekszik-e a baba. Közben mosolygott, és biztatott, hogy minden rendben van. Megkérdezte, hogy van-e valami panaszom, s ha valamin aggódtam, akkor megnyugtatott, hogy persze ilyen előfordul, ez nem jelent veszélyt a babára. Én még emlékszem, hogy milyen megnyugtató érzéssel léptem ki a klinika kapuján, és optimistán tekintettem a következő időkre egy- egy ilyen vizsgálat után. Egyszer voltak labor vizsgálatok is persze valamikor, és EKG-ra is el kellett menni egyszer. Nemcsak simábban mentek a dolgok, hanem békésebben is. Azt hiszem, ha nekem ma kellene szülnöm, nem lenne három felnőtt gyermekem. Az első után megállnék, örülnék, hogy túl vagyok rajta, és eszembe sem jutna újra kezdeni a vesszőfutást, és az aznapra rendelt rettegést.
Manapság a legfontosabb dolga egy leendő murmur-nak, hogy amennyire lehet, enyhítse a lelki károkat. Elmondja, hogy ő sem hízott a terhesség elején, amikor a lányát várta, és az mégis nagyon szépen fejlődött. Elmesélje, hogy nem kell aggódni, észre fogja venni, hogy mikor kezdődik a szülés. Azt nem lehet összekeverni sem a jósló fájásokkal, sem semmi mással. Valamint, murmur-ként, lehetőleg magába fojtsa az ellenérzését, amennyire csak tudja a kötelező ultrahanggal, és fentebb tárgyalt társaival kapcsolatban, mert az a szegény lány úgysem tud mit tenni, a kötelezően előírt vizsgálatoknak meg kell lennie. A szent szakmai protokollt nem fogja az egészségügy felrúgni, mert aggódik a murmur. Ezen kívül, le kell beszélnie a lányát, hogy túl korán bemenjen a kórházba, ha elkezdődnek a fájások, mert ott is csak várnia kell. Ráadásul, ha már ott van, akkor mindent megtesznek, hogy gyorsabban meglegyen az a gyerek. Burkot repesztenek, oxitocin infúziót adnak, hogy mind a ketten – a mama is, meg a baba is – a poklok kínját élje át, a normál szülés helyett. Ha pedig még így sem elég gyors a szülés, akkor jöhet a császár. Mielőtt azt mondaná bárki is, hogy mit tudhatom én azt, közlöm, hogy láttam én „tervezett szülést”, amikor a gyerekeim születtek. Na az a szerencsétlen, amit az élt át, aki mellettem „tervezetten” oxitocin infúzióval szült, ahhoz képest nekem szinte semmiség volt a normál szülés.
Murmur-rá válni sem könnyű feladat, és nem is rajtunk múlik sok minden. Csak tapasztalataink megosztásával, és lelki támasszal tudunk segíteni a kislányunknak, aki nem rég még játék babával játszott, most pedig ő is anyuka lett.

A magzati ultrahang veszélyeiről a tanulmányok részletesen ezekben a dokumentumokban, tudományos lapokban találhatók meg:
• Ewigman, B., Crane, J.P., Frigoletto, F.D., et al. Impact of prenatal ultrasound screening on perinatal outcome.N EnglJ Med 1993 Sept 16;329:821-7.
• LeFevre, M., Bain, R., Ewigman, B., et al. A randomized trial of prenatal ultrasound screening: Impact on maternal management and outcome. Am J Obstet Gynecol 1993 Sept 15;169:483-9.
• Newnham, J.P., Evans, S.F.,Michael,C.A.,Stanley, F.J., & Landau, L. I. (1993). Effects of Frequent Ultrasound During Pregnancy: A Randomized Controlled Trial. The Lancet, 342(Oct.9), 887-891.
• Campbell, J.D., Elford, R.W. & Brant, R.F. (1993). Case-Controlled Study of Prenatal Ultrasound Exposure in Children with Delayed Speech. Canadian Medical Association Journal, 149(10), 1435-1440.
• Devi, P.U., Suresh, R., & Hande, M.P. (1995). Effect of fetal exposure to ultrasound on the behavior of the adult mouse. Radiat Res(QMP), 141(3), 314-7.
• Hande, M.P., & Devi, P.U. (1995). Teratogenic effects of repeated exposures to X-rays and/or ultrasound in mice. Neurotoxicol Teratol (NAT), 17(2), 179-88.