Murmur jelenti 4. Fáradhatatlan mutatóujj

Azok a pici kis kezecskék, azok a parányi ujjacskák, amiket kis csecsemő korában ökölbe szorítva tartott Luca, és ha a tenyerébe tettük az ujjunkat, akkor megszorította, a kis puha párnácskák, apró kis csodák, a megismerkedésünk első percétől elbűvöltek engem.
A nagy kar /és láb/ körzések világa, a kéz nézegetés hónapjai, és a járókában lévő színes kacatok első véletlenszerű megmarkolása után egyre nagyobb szerepet játszottak a kezecskék a világgal való megismerkedésében. Hamarosan már célirányosan nyúlt a tárgyakért, időnként megkóstolta őket, és amint megtanult mászni, megkezdődött a mutatóujjacska állandó készenlétben tartása.
A mutatóujj egy modern kisbabánál a gombok nyomkodásával edződik. Hiszen annyi mindenen van gomb a mai világban, és azokat mind meg kell nyomni, hogy hátha akkor valami történik! Luca amint rájött erre, a picike mutatóujját mindig készenlétben tartotta, és ha valamin gombot vagy ahhoz hasonló dolgot látott, szorgalmasan megnyomta, ha nem történt semmi, akkor megnyomta újra. Hiszen anya és apa is folyton nyomkod ezt meg azt, akkor így kell működnie a világnak…
A csörgők közül a mobil telefon alakú volt a kedvence, a „Luca mobil”, amiben apró golyók csörögtek, ha megrázta, de voltak rajta zöld gumiból nyomógombok, amik mágnesként vonzották a picike mutatóujjat.
A kis kíváncsi babaszemek meg csak úgy kutattak a nyomkodni való dolgok után. A tévé távirányító megkaparintása után még a kis szája is tátva maradt, annyira belemerült a sok gomb egyenkénti megnyomásába. /A tévé nem volt bekapcsolva./ Mivel „hiába dolgozott” vele a picikénk, félő volt, hogy végül odavágja a haszontalan jószágot, így elcserélték a szülei egy régebbi, már nem használatos távirányítóra. Luca azonban nemtetszését fejezte ki a csere miatt, neki csakis a jelenleg használatos kellett a nyomkodáshoz. Az rejtély, hogy honnan tudja egy 7-8 hónapos kisbaba, hogy ez egy régi vacak… Amikor nálunk volt vendégségben, mi is egy régi, nem használatos távirányítót adtunk neki nyomkodáshoz, de egyáltalán nem érdekelte. Kézbe vette, ránézett, és letette, többé nem foglalkozott vele.
Aztán jött a karácsony, és kapott a szüleitől egy elemmel működő játék távirányítót, amit a mai napig nagyon szeret. A számok megnyomására a játék hangosan megmondja a szám nevét, és valamilyen dalt, kifejezést, vagy más hangokat bocsát ki. Luca nagy kedvence a „lassítás” szó a hozzátartozó fékcsikorgással, és a „világ állatai” kifejezés a hozzátartozó rikácsolással. Szó, ami szó, imádja nyomkodni a picikém, és mivel a siker minden ujjmozdulatra garantált, ezért sokáig eljátszik vele.
Vannak gombok, amik nem is igazi gombok, például a bútorokon a csavarok kis kerek műanyag takarója. Luca bízik benne, hogy ezek is egyszer majd valamit csinálnak, ezért végig nyomkodja a franciaágyon lévő összes kis kerek csavartakarót, aztán apa székénél folytatja, de minden bútor sorra kerül, és végül Murmur blúzának a gombjai is egyenként. A legjobban azokat a gombokat szereti megnyomni, amik túl magasan, vagy túl messzire vannak neki, és ha mégis sikerül ezeket is a picike mutatóujjával megnyomni, akkor elégedett mosollyal köszöni meg a segítséget: a felemelését a vágyott gombhoz, vagy ha lehajolok hozzá, hogy a blúzom legfölső gombját is meg tudja nyomni.
A játék távirányító óta már sokféle nyomkodós játéka van, amik mind zenélnek, vagy beszélnek a nyomkodásra. Néha bábeli hangzavart csinál velük a picikém, ahogyan egymás után bekapcsolja őket, ő pedig elégedetten üldögél a hangzavar közepén.
Egy alacsony szekrényen van a CD lejátszó, amiben egy piciknek való CD van beletéve, amin gyerekdalok vannak. Luca a sok gomb közül soha nem téveszti el, hogy melyikkel lehet bekapcsolni a zenét, és amint felhangzik az „Én elmentem a vásárba félpénzzel”, már rázza is a kis popsiját, táncol a zenére. Amikor megunja, önállóan kikapcsolja a CD lejátszót. Ritkaság, hogy hagyja végig menni a dalokat. Általában a „Mit mos, mit mos Levél Katicája” dalnál szokta kikapcsolni, úgy tűnik, máris sejthet valamit a mosással kapcsolatos majdani feladatairól.
Ha felemelem, imádja nyomkodni a kávéfőzőt /világítanak a gombok rajta, amiket benyomott/, a konyhai stoppert /pityeg, ha nyomkodja/, a lift hívógombját /már lesi az ablakot, hogy mikor ér fel a lift, és mikor gyullad ki benne a lámpa, hogy kivilágosodjon az ablak/. Általában mindig készenlétben van az a picike mutatóujj, hátha akad valami nyomkodni való.
Árulkodni is tud ám az a picike ujj! Van egy baba laptopja, amin a billentyűk megnyomása után különböző dalok hangzanak el, és ha a képernyőt bekapcsolja, akkor ott elvonul egy mackó, egy majom, és egy nyúl. Van hozzá egy katica alakú „egér” is, aminek a gombjait megnyomva dalok hangzanak el. Egy ideig valóban csak nyomkodta a picikém a gombokat, de legutóbb amikor játszott vele, akkor a pici mutatóujjacska nem a gombokkal akarta kezelni a laptopot, hanem a képernyőn huzigálta az ujját. Így aztán szavak nélkül elárulta nekem, hogy már jártas az érintőképernyők világában is. Anya, vagy apa engedte játszani az érintőképernyős okostelefonnal, és úgy gondolta a picikém, hogy akkor a laptopon is kipróbálja ezt a technikát. Korábban az volt a szülői vélemény, hogy nem engedik meg neki az igazi telefonnal való játékot. Szépen lebuktatta őket az árulkodó picike ujjacska!
Most, hogy tizennégy hónapos lett a kis unokám, már más dolga is van a mutatóujjnak nem csak a nyomkodás. Rámutat a körülötte lévő dolgokra, és akkor meg kell mondani a tárgy nevét. Rámutat a lámpára, a pulton lévő dolgokra, az ablakra, és általában mindenre a világon, és akkor mondani kell, hogy mi az. A babakocsiban is megmutatja a bácsikat, a néniket, az autókat, a virágokat, a galambokat, a kutyákat, a kapukat, úgy sétálunk, hogy „beszélgetünk”. Luca az ujjával „beszélget”, én meg a számmal. Ő mutat, én mondom. Ő ismerkedik a világgal, én meg legszívesebben megpuszilgatnám azt a kis mutogató ujjacskát, és az okos kis fejecskét, ahová elraktározza az ismereteket. Az elraktározott ismertek megmutatása is sok feladatot ad a kis ujjacskának. „Hol van a bagoly?” kérdezem tőle, és ő rámutat a játék bagolyra a polcon. Aztán sorra vesszük az ismert dolgokat, és a „Hol van?” kérdésre rámutat a kérdezett tárgyra. Nagy kedvencei a testrészek megmutatása, azok közül is a szem a fő kedvenc, amikor valamelyik állatnak megkérdezem, hogy hol a szeme, utána rögtön saját szemét is mutatja, szép lassan közelítve az ujjacskáját.
Sok dolga van annak a pici kis mutatóujjnak, mindent megnyomkodni, mindent megmutatni, amit akar, vagy amire kíváncsi. A játszótéren is rámutat, hogy mivel szeretne játszani, de nem ám ráülni a kis elefántra, vagy a hintalóra, hanem mellé állni, és megnyomkodni rajtuk az összes kerek műanyag rátétet, amivel a csavarokat eltakarták az összeszerelésnél. A mászókához még túl aprócska, de ott is végignyomkodja türelmesen az összes műanyag rátétet. Amit nem ér el, arra rámutat, hogy emeljem fel oda, hogy megnyomhassa. Legutóbb volt egy nagyon különös eset ezzel kapcsolatban. Kinézett magának egy olyat, amihez fel kellett volna emelnem, láttam a tekintetén, hogy melyiket nézte ki, de ott egy nagy barna kaszáspók szőtte a hálóját. Kíváncsian vártam, hogy rámutat-e a picikém. Jól megnézte a hálóját szövő, mozgó nagy pókot, elsápadt, összerázkódott, és elfordult, arrébb ment a mászókától. Pedig szerintem még soha nem látott élő, nagy pókot, és senki nem mondta neki, hogy fúj, vagy csúnya a pók. Ő mégis ösztönösen iszonyodott tőle.
Nem csak ezzel lepett meg a pici Luca aznap engem, hanem azzal is, hogy amikor délután a hálószobát mutogatta végig, felemelte a két kis kezét, hogy vegyem fel, mert akkor a könyvespolcon lévő dolgokat is jobban látja, és végig tudja mutatni azokat is, hogy elmondjam mi a nevük. Ebben a pozícióban olyan dolgokat is látott, amiket a földről nem láthat. Egyszer csak egy olyan helyhez értünk, mutogatás közben, ahol egy keskeny papírkép volt a lányomról, a vejem íróasztala fölött. A kis keskeny fotón két kép volt, a vejem szülei, meg a lányom. Luca rámutatott az egészen kis méretű arcképre, és közölte, hogy „anaana”. Ráismert a picike fotón az édesanyjára. Ami nagyon különös, mert ha a tükörben látja saját magát, még nem tudja, hogy ő az. Oa-oa mondja a tükörbe mutatva, hogy ott van egy kisbaba. Kísérletképpen a kezébe adtam a kis papírcsíkot, a másik rajta lévő képpel nem törődött, de a fáradhatatlan mutatóujjacska rábökött a lányomra, megismételte ”anaana”, és nevetett.