Murmur jelenti 5. Találkozás két hét után

Két hét igazán nem hosszú idő, és többnyire észrevétlenül elrepül. Mint ahogyan észrevétlenül cseperednek a gyerekek, ha mindennap /vagy nagyon gyakran/ látjuk őket.
Én most több mint két hétig nem láttam a tizenhét hónapos, kis unokámat – nyaralási programok miatt -, és csak ámultam, hogy két hét alatt mennyi mindenben változott.
Kicsit aggódtam, hogy nem fog megismerni ilyen hosszadalmas szünet után, vagy rosszul fogadja a találkozásunkat, de szerencsére nem így történt. A szüleivel történt előzetes megbeszélés alapján, tegnap elmentünk érte a férjemmel, hogy egy napot nálunk töltsön. Amikor odaértünk, a lányom karján ülve várt az ajtóban, és amikor meglátott, nem volt semmi hiba a találkozásban. Egymásra mosolyogtunk, minden kis rizsszem fogacskáját kivillantotta közben, és amint lehúztam a cipőmet, már nyújtotta is a kis karját, hogy vegyem át az anyukájától. „Mama” mondta elégedetten, amikor megpusziltam, ami nála a családi becenevemet „murmurt” jelent, de még csak így tudja kimondani. „Nyau, nyau” közölte, mivel a szülei a reggeli felébredése óta azzal lelkesítették, hogy jövünk hozzájuk, és elvisszük őt mihozzánk, ahol majd megnézzük a macskákat. Amíg a lányommal megbeszéltük a dolgokat, csodálkozva vizsgálgattam a kis arcát, ami annyit változott két hét alatt. A nagymamai szemnek még cukibb lett, még kifejezőbb lett a tekintete, finomabbak az arcvonásai, kislányosabb lett, amihez az is hozzájárult, hogy megnőtt a haja közben, és a lányom egy frufrut vágott neki, hogy ne lógjon a szemébe a haja.
A férjemet is jól fogadta „pápá, pápá” /papa, papa/ mondta, amikor meglátta, de a felszólításra, hogy adjon puszit a papának, határozottan kijelentette, hogy „nem”, sőt el is fordult, jelezve, hogy nem lesz itt puszi adás. Amikor a lányom bekötötte a gyerekülésbe, és elindultunk, a szülei lelkesen integettek neki a járdáról, de hiába mondtam neki, hogy intsen pápát anyának, apának, ő már azzal volt elfoglalva, hogy a férjem vezeti az autót, nem az édesapja. „Pápá, pápá”, mutogatott a nagypapájára, és lelkesen berregett hozzá. Amikor fékezett az autó egy lámpánál, akkor kijelentette, hogy „oppá”. Így értünk haza, hogy ő lelkesen kommentálta az utazást. Többször elmondva, hogy „pápá brrr, brrr”, és még volt jó néhány „oppá” is. Időnként meggyőződött róla, hogy jó felé megyünk, mert felvetette, hogy „nyau, nyau”, amire én megnyugtattam, hogy jó irányba megyünk a macskák felé. Később – amikor eszébe jutott, pedig hetek óta nem járt nálunk – a „pípííí, pípííí’” is, akkor megbeszéltük, hogy a szomszéd bácsi csirkéit is okvetlenül meg fogjuk nézni.
Amikor hazaértünk vele, éppen eleredt az eső, de azért az idén született kis fekete macska ott lábatlankodott az etető tál körül, így valóban rögtön egy „nyau, nyau” fogadta. A többi macskának már több esze van, azok elbújtak az eső elől.
A házban rögtön odaszaladt a nappaliban üldögélő kis játék csecsemő babához, amit odakészítettünk, a többi babával együtt, hogy Lucát fogadja. „Oá, oá” mondta, amikor meglátta, és a baba rögtön kapott is egy puszit, aztán kivette a baba szájából a cumiját, megvizsgálta a szemét, hogy alszik-e a baba, aztán már teljesen egyedül, ügyesen visszatette a baba szájába a cumit, amihez a legutóbb még kellett egy kis segítség. Körbejárta a lakást, mint egy kis tulajdonos, aki mindent ellenőriz /eddig ilyet nem tett, amikor nálunk járt/ benézett a hálószobába, a fürdőszobába, a konyhába, és amikor megtalálta az etetőszéket, rögtön közölte, hogy „ham, ham”.
Megreszeltem neki egy nagy almát, és kihoztam a kamrából a tál mézeskalácsot, amit sütöttem. Luca elégedetten ette az almát, és rágcsálta hozzá a mézeskalácsot, de amikor megette, ami a kezében volt, hiába mondtam az addig jól bevált mondatot, hogy „utolsó falatka, iciri-piciri mind megette” ami eddig az evés végét jelentette. Luca rámutatott a kamra ajtóra, és közölte, hogy „ham, ham”, aztán amikor meglátta, hogy a tál a konyhaasztalon van, módosított a mutató ujjacskája irányán, és a tálra szegezve megismételte, hogy „ham, ham”. Kis picikém felülbírálta, amit mondtam: nincs még itt az evés vége, hiszen ott a tál az asztalon, adjam csak még neki abból a mézeskalácsot. Amikor megkapta az újabb darabot, elégedetten rágcsálta, a férjem meg addig elvitte a tálat, megelőzendő, hogy újra lecsaphasson rá. Már tudta, hogy a kamrából hoztam ki a tízóraihoz a tálat, és a tálból vettem ki a mézeskalácsot. Ilyen „utolsó falatka” mesékkel már nem hagyta magát félrevezetni, mert ő még enni akart.
Szerencsére közben kisütött a nap, és kimentünk a kertbe, ahol Luca nagy örömére, a macskák már teljes létszámban megjelentek. Mivel az egyik anyamacska nem jött reggelizni /a szomszédban biztosan finomabb volt a reggeli/, akkor félretette a tálját a férjem, és most adta oda neki. Eddig csak azt nézte a picikém, hogy a tálból esznek a macskák, de most leguggolt, és alaposan megtanulmányozta, hogyan nyalogatta a macska az ételt, és tüntette el az adagot. Kicsit megkergette a macskákat, mivel azok nem engedték magukat megfogni, egy „nyau, nyaut” kiabáló, utánuk kapkodó kisbabának, aztán határozottan elindult a szomszéd kerítése felé, és „pípííí, pípííí” kiabálta közben. Már emlékezett rá, hogy hetekkel ezelőtt pontosan hová is kellett mennie, hogy láthassa a szomszéd bácsi csirkéit. Amik oda is gyűltek a kerítéshez, a hívásra. Luca nézegette őket, és amikor az egyik csipkedni kezdte a füvet, rámutatott, és közölte, hogy „ham, ham”, vagyis tisztában volt vele, hogy a csirke éppen eszik. Miután megnézte a jószágokat, felment a teraszra, rámutatott a csukott ajtóra, hogy be akar menni „oá, oá” mutatta, hogy ott van benn a baba, és ő azzal akar játszani. Így aztán be is mentünk, már elkérte a szappant a kézmosásnál, és próbálta – elég ügyesen – beszappanozni a kezét /eddig még ilyen nem volt/. Némi játék után bement a hálószobába, /ahol a heverőn tisztába szoktam tenni/, megállt a heverő mellett, és közölte, hogy „ppppp”, ami nála a pelust jelenti. Bizony ideje is volt tisztába tenni, mert pisis volt már nagyon az a pelus. Utána megpróbáltam egy délelőtti alváshoz lefektetni, felvittem a vendégszobába, a kiságyba, de Luca közölte határozottan, hogy ő most nem akar aludni. Amikor betettem a kiságyba, és odaadtam a két cumiját, amivel elaludni szokott, nem sírt méltatlankodva, ahogyan eddig tette, hanem felvette a lepedőről a cumikat, visszaadta a kezembe, közölte, hogy „nem!”, és nyújtotta a karját, hogy vegyem csak ki a kiságyból. Így aztán visszamentünk játszani, amiben már sokkal, de sokkal kreatívabb volt, mint amikor utoljára játszottunk. Úgy tologatta hosszasan a nagy dömpert, hogy közben leguggolt, és nézte, hogyan forog a kereke, ha meglöki. Aztán felemelte a karját, hogy ültessem bele, és tologassam benne, de amikor beleült kérte az „oá, oá” kisbabát, az „ápp, ápp” kiskacsákat, az „ápp, ápp mama” kacsamamát, a „ma, ma” makk-makk mókust, végül így megpakolva indult el a dömper. Legutóbb még nem voltak „útitársak”, amikor dömpereztünk. Ahogy köröztünk a lakásban, és a dömper a konyhaajtóhoz ért, mindig lelkesen odaszólt a férjemnek, aki a konyhában volt, hogy „pápá, pápá”.
Dömperezés után, az általa kijelölt játékokat bele kellett ültetni a hintaszékbe, és ő hintáztatta őket /ügyesen nyomkodta elöl a hintaszék lábtartóját/. Aztán amikor kimentem a konyhába, hogy elkészítsem az ebédjét, nem akart a nagypapával játszani, jött utánam. Végül a férjem karjából nézte, hogyan készítem el az ebédjét, és közben lelkesen „ham, ham”-ozott. Már sokkal ügyesebben kanalazott, mint legutóbb, de az nem változott, hogy amikor már jól lakott, akkor engem akart megetetni, az én számba rakta volna a kanalat, nem a sajátjába. Csak most már biztatóan nézett rám, és ismételgette, hogy „ham, ham”, kapjam csak be szépen azt a kanalat. Evés után játszott még a kis csecsemő játék babával, cumi ki, cumi be, baba lefekszik, csukva a szeme, alszik, babát felemeli, nyitva a szeme, felébredt, ringatta, hurcolta ide-oda, teljesen önállóan, én csak néztem őt. Aztán letette a babát, és átment a hálószobába, a heverőhöz, s bizony jogos volt a „ppppp”, mert alaposan telerakta a pelust.
Amikor tisztába tettem, jött az újabb meglepetés, mert odament a vendégszobába vezető lépcsőhöz, és mondta, hogy „tettte, tettte” /nem egészen így hangzik, inkább csak csupa t betű/, vagyis jelezte, hogy mehetünk aludni. Na kíváncsi voltam, hogy most mi lesz. Felvittem a kiságyba, megkapta a két cumit, most nem adta vissza, hanem az egyiket bekapta, a másikat a kezében szorongatta. Én szépen lefeküdtem a földre a kiságy mellé, és mondtam neki, hogy alszom, ő körbe járta a kiságyat, mindent szemügyre vett a vendégszobában, aztán felfedezte az ágyból a könyvespolcon álló szív alakú dobozt, ami tele van apró mackókkal /egy írótársamtól kaptam egyszer ajándékba, aki illusztrálta egy mesekönyvben a mesémet, ami kis mackókról szólt/. Rámutatott, hogy „ma, ma”. Ezt addig ismételgette, amíg nem adtam neki belőle egy kis műanyag mackót. A tenyerébe szorította, és lefeküdt a kiságyban, és nemsokára aludt is a picikém. Persze a mackót ébredésig elvettem tőle, nehogy a másik cumi helyett /félálomban cserélgetni szokta a két cumit a szájában/ azt kapja be.
Másfél órai alvás után visszakapta a kis mackót, sőt az egész doboz mackót magához vette. Talált még a polcon egy apró kerek dobozt, amit ajándékba kaptam egyszer egy kedves munkatársnőmtől, azt is begyűjtötte. Így felszerelve visszamentünk a nappaliba, ahol már csak gyönyörködtem benne, hogy milyen ügyesen játszik egyedül. Mindent belepróbált a kis kerek dobozba, sorban beletette a kis mackókat, a kis kacsákat, a kis elefántot, és megpróbálta becsukni a dobozt, rátenni a tetejét. Valahogy tudta, hogy csak apró dolgok férnek a dobozba, nagyobb dolgokkal meg sem próbálkozott. Végül az egyetlen, ami úgy belefért a dobozba, hogy rá is tudta tenni a tetejét, az a kis mackó volt, amivel elaludt. Miután minden apró dolgot belepróbált, az üres dobozt nyitogatta, csukogatta lelkesen jó sokáig. Végül letette a dobozt az asztalra, és elindult a konyhába, rámutatott a kamraajtóra, és közölte, hogy „ham, ham”, itt az uzsonna ideje.
Teli pocakkal kinyitotta az étkezőben a tálalószekrény ajtaját, aminek az aljába csupa műanyag tálka, és tálca van, és már máskor is pakolt ott. Kiszedegette a kistálakat, de azokkal csak épített egy tornyot, egymásba rakva őket ügyesebben, mint legutóbb, a nagy tálat becipelte a nappaliba, és bár kapott egy kiskanalat, hogy megetesse a játékokat, végül belerakta őket a nagy tálba egyenként, és közben mondogatta, hogy „ham, ham”. Talán arra juthatott, hogy ha a macska kanál nélkül eszik – ezt alaposan megnézte délelőtt – akkor a mókusnak, a mackóknak, a kacsáknak, és a báránynak sincsen szüksége kiskanálra, elég, ha beleteszi őket a nagy tálba. Mikor vége lett az etetésnek, kiment az étkezőbe, és átépítette a kistálakból rakott tornyot. Közben a férjem is szórakoztatta őt, helyből ugrott egy nagyot előre, ami nagyon tetszett Lucának. Ugrik a papa, hopp, mondta neki a nagypapája, és Luca is rögtön „ugrott” egyet. Pici leguggolt, kinyomta a popsiját, aztán hirtelen kiegyenesedett, és kinyomta a pocakját, és nevetett. „Ugrik a Luca, hopp!” mondtuk neki, és ő boldogan megismételte a guggol, popsi ki, hirtelen felegyenesedik, pocak ki mutatványt. A tizenhét hónaposak így ugranak egy nagyot.
Délután még játszottunk az udvaron egyet. Szívbajt hoztunk a macskákra a kergetőzéssel, a csirkék előre mentek csipegetni a szomszéd udvarán, ahová nem nagyon lehetett ellátni, de Luca addig pípííí-zett, hogy végül egy odajött a kerítéshez kapirgálni, amit a picikém kellőképpen megtanulmányozott. Homokoztunk, és hullott diót, mogyorót gyűjtögettünk, amiből két szem mogyoró nagyon megtetszett neki, a kis kezében szorongatta őket. Én meg sas szemmel néztem, nehogy bekapja valamelyiket, mert időnként megmutatta őket, és mondta is, hogy „hamm”. Azt, hogy honnan tudja, a mogyoró ehető – mivel senki nem mondta neki, és soha nem is kapott mogyorót enni – arról sejtelmem sincsen. Úgy tűnik máshol is gyűjti az információkat…
A mogyorókat bevitte magával a házba, beletette a kiskanálba, és a számba akarta tenni. Szerencsére nem a saját szájába. Én kivettem a kiskanálból a mogyorót, a fejemet ráztam, és mondtam, hogy nem, ezt így nem lehet megenni, de Luca elég kétkedve nézett rám, mintha ő ezt sokkal jobban tudná.
Amikor este megérkezett az édesapja, hogy hazavigye, úgy tűnt, hogy remekül telt neki is ez a nap, mert már a nagypapa is és én is kaptuk a nagy puszit búcsúzóul. Már nem tiltakozott.
Nekem meg egy élmény volt két hét elteltével újra az együttlét, Luca annyi mindenben változott, fejlődött ennyi idő alatt, hogy nagyon kellett mosolyogni rajta, és örülni neki.