Két hét igazán nem hosszú idő, és többnyire észrevétlenül elrepül. Mint ahogyan észrevétlenül cseperednek a gyerekek, ha mindennap /vagy nagyon gyakran/ látjuk őket.
Én most több mint két hétig nem láttam a tizenhét hónapos, kis unokámat – nyaralási programok miatt -, és csak ámultam, hogy két hét alatt mennyi mindenben változott.
Kicsit aggódtam, hogy nem fog megismerni ilyen hosszadalmas szünet után, vagy rosszul fogadja a találkozásunkat, de szerencsére nem így történt. A szüleivel történt előzetes megbeszélés alapján, tegnap elmentünk érte a férjemmel, hogy egy napot nálunk töltsön. Amikor odaértünk, a lányom karján ülve várt az ajtóban, és amikor meglátott, nem volt semmi hiba a találkozásban. Egymásra mosolyogtunk, minden kis rizsszem fogacskáját kivillantotta közben, és amint lehúztam a cipőmet, már nyújtotta is a kis karját, hogy vegyem át az anyukájától. „Mama” mondta elégedetten, amikor megpusziltam, ami nála a családi becenevemet „murmurt” jelent, de még csak így tudja kimondani. „Nyau, nyau” közölte, mivel a szülei a reggeli felébredése óta azzal lelkesítették, hogy jövünk hozzájuk, és elvisszük őt mihozzánk, ahol majd megnézzük a macskákat. Amíg a lányommal megbeszéltük a dolgokat, csodálkozva vizsgálgattam a kis arcát, ami annyit változott két hét alatt. A nagymamai szemnek még cukibb lett, még kifejezőbb lett a tekintete, finomabbak az arcvonásai, kislányosabb lett, amihez az is hozzájárult, hogy megnőtt a haja közben, és a lányom egy frufrut vágott neki, hogy ne lógjon a szemébe a haja.
A férjemet is jól fogadta „pápá, pápá” /papa, papa/ mondta, amikor meglátta, de a felszólításra, hogy adjon puszit a papának, határozottan kijelentette, hogy „nem”, sőt el is fordult, jelezve, hogy nem lesz itt puszi adás. Amikor a lányom bekötötte a gyerekülésbe, és elindultunk, a szülei lelkesen integettek neki a járdáról, de hiába mondtam neki, hogy intsen pápát anyának, apának, ő már azzal volt elfoglalva, hogy a férjem vezeti az autót, nem az édesapja. „Pápá, pápá”, mutogatott a nagypapájára, és lelkesen berregett hozzá. Amikor fékezett az autó egy lámpánál, akkor kijelentette, hogy „oppá”. Így értünk haza, hogy ő lelkesen kommentálta az utazást. Többször elmondva, hogy „pápá brrr, brrr”, és még volt jó néhány „oppá” is. Időnként meggyőződött róla, hogy jó felé megyünk, mert felvetette, hogy „nyau, nyau”, amire én megnyugtattam, hogy jó irányba megyünk a macskák felé. Később – amikor eszébe jutott, pedig hetek óta nem járt nálunk – a „pípííí, pípííí’” is, akkor megbeszéltük, hogy a szomszéd bácsi csirkéit is okvetlenül meg fogjuk nézni.
Amikor hazaértünk vele, éppen eleredt az eső, de azért az idén született kis fekete macska ott lábatlankodott az etető tál körül, így valóban rögtön egy „nyau, nyau” fogadta. A többi macskának már több esze van, azok elbújtak az eső elől.
A házban rögtön odaszaladt a nappaliban üldögélő kis játék csecsemő babához, amit odakészítettünk, a többi babával együtt, hogy Lucát fogadja. „Oá, oá” mondta, amikor meglátta, és a baba rögtön kapott is egy puszit, aztán kivette a baba szájából a cumiját, megvizsgálta a szemét, hogy alszik-e a baba, aztán már teljesen egyedül, ügyesen visszatette a baba szájába a cumit, amihez a legutóbb még kellett egy kis segítség. Körbejárta a lakást, mint egy kis tulajdonos, aki mindent ellenőriz /eddig ilyet nem tett, amikor nálunk járt/ benézett a hálószobába, a fürdőszobába, a konyhába, és amikor megtalálta az etetőszéket, rögtön közölte, hogy „ham, ham”.
Megreszeltem neki egy nagy almát, és kihoztam a kamrából a tál mézeskalácsot, amit sütöttem. Luca elégedetten ette az almát, és rágcsálta hozzá a mézeskalácsot, de amikor megette, ami a kezében volt, hiába mondtam az addig jól bevált mondatot, hogy „utolsó falatka, iciri-piciri mind megette” ami eddig az evés végét jelentette. Luca rámutatott a kamra ajtóra, és közölte, hogy „ham, ham”, aztán amikor meglátta, hogy a tál a konyhaasztalon van, módosított a mutató ujjacskája irányán, és a tálra szegezve megismételte, hogy „ham, ham”. Kis picikém felülbírálta, amit mondtam: nincs még itt az evés vége, hiszen ott a tál az asztalon, adjam csak még neki abból a mézeskalácsot. Amikor megkapta az újabb darabot, elégedetten rágcsálta, a férjem meg addig elvitte a tálat, megelőzendő, hogy újra lecsaphasson rá. Már tudta, hogy a kamrából hoztam ki a tízóraihoz a tálat, és a tálból vettem ki a mézeskalácsot. Ilyen „utolsó falatka” mesékkel már nem hagyta magát félrevezetni, mert ő még enni akart.
Szerencsére közben kisütött a nap, és kimentünk a kertbe, ahol Luca nagy örömére, a macskák már teljes létszámban megjelentek. Mivel az egyik anyamacska nem jött reggelizni /a szomszédban biztosan finomabb volt a reggeli/, akkor félretette a tálját a férjem, és most adta oda neki. Eddig csak azt nézte a picikém, hogy a tálból esznek a macskák, de most leguggolt, és alaposan megtanulmányozta, hogyan nyalogatta a macska az ételt, és tüntette el az adagot. Kicsit megkergette a macskákat, mivel azok nem engedték magukat megfogni, egy „nyau, nyaut” kiabáló, utánuk kapkodó kisbabának, aztán határozottan elindult a szomszéd kerítése felé, és „pípííí, pípííí” kiabálta közben. Már emlékezett rá, hogy hetekkel ezelőtt pontosan hová is kellett mennie, hogy láthassa a szomszéd bácsi csirkéit. Amik oda is gyűltek a kerítéshez, a hívásra. Luca nézegette őket, és amikor az egyik csipkedni kezdte a füvet, rámutatott, és közölte, hogy „ham, ham”, vagyis tisztában volt vele, hogy a csirke éppen eszik. Miután megnézte a jószágokat, felment a teraszra, rámutatott a csukott ajtóra, hogy be akar menni „oá, oá” mutatta, hogy ott van benn a baba, és ő azzal akar játszani. Így aztán be is mentünk, már elkérte a szappant a kézmosásnál, és próbálta – elég ügyesen – beszappanozni a kezét /eddig még ilyen nem volt/. Némi játék után bement a hálószobába, /ahol a heverőn tisztába szoktam tenni/, megállt a heverő mellett, és közölte, hogy „ppppp”, ami nála a pelust jelenti. Bizony ideje is volt tisztába tenni, mert pisis volt már nagyon az a pelus. Utána megpróbáltam egy délelőtti alváshoz lefektetni, felvittem a vendégszobába, a kiságyba, de Luca közölte határozottan, hogy ő most nem akar aludni. Amikor betettem a kiságyba, és odaadtam a két cumiját, amivel elaludni szokott, nem sírt méltatlankodva, ahogyan eddig tette, hanem felvette a lepedőről a cumikat, visszaadta a kezembe, közölte, hogy „nem!”, és nyújtotta a karját, hogy vegyem csak ki a kiságyból. Így aztán visszamentünk játszani, amiben már sokkal, de sokkal kreatívabb volt, mint amikor utoljára játszottunk. Úgy tologatta hosszasan a nagy dömpert, hogy közben leguggolt, és nézte, hogyan forog a kereke, ha meglöki. Aztán felemelte a karját, hogy ültessem bele, és tologassam benne, de amikor beleült kérte az „oá, oá” kisbabát, az „ápp, ápp” kiskacsákat, az „ápp, ápp mama” kacsamamát, a „ma, ma” makk-makk mókust, végül így megpakolva indult el a dömper. Legutóbb még nem voltak „útitársak”, amikor dömpereztünk. Ahogy köröztünk a lakásban, és a dömper a konyhaajtóhoz ért, mindig lelkesen odaszólt a férjemnek, aki a konyhában volt, hogy „pápá, pápá”.
Dömperezés után, az általa kijelölt játékokat bele kellett ültetni a hintaszékbe, és ő hintáztatta őket /ügyesen nyomkodta elöl a hintaszék lábtartóját/. Aztán amikor kimentem a konyhába, hogy elkészítsem az ebédjét, nem akart a nagypapával játszani, jött utánam. Végül a férjem karjából nézte, hogyan készítem el az ebédjét, és közben lelkesen „ham, ham”-ozott. Már sokkal ügyesebben kanalazott, mint legutóbb, de az nem változott, hogy amikor már jól lakott, akkor engem akart megetetni, az én számba rakta volna a kanalat, nem a sajátjába. Csak most már biztatóan nézett rám, és ismételgette, hogy „ham, ham”, kapjam csak be szépen azt a kanalat. Evés után játszott még a kis csecsemő játék babával, cumi ki, cumi be, baba lefekszik, csukva a szeme, alszik, babát felemeli, nyitva a szeme, felébredt, ringatta, hurcolta ide-oda, teljesen önállóan, én csak néztem őt. Aztán letette a babát, és átment a hálószobába, a heverőhöz, s bizony jogos volt a „ppppp”, mert alaposan telerakta a pelust.
Amikor tisztába tettem, jött az újabb meglepetés, mert odament a vendégszobába vezető lépcsőhöz, és mondta, hogy „tettte, tettte” /nem egészen így hangzik, inkább csak csupa t betű/, vagyis jelezte, hogy mehetünk aludni. Na kíváncsi voltam, hogy most mi lesz. Felvittem a kiságyba, megkapta a két cumit, most nem adta vissza, hanem az egyiket bekapta, a másikat a kezében szorongatta. Én szépen lefeküdtem a földre a kiságy mellé, és mondtam neki, hogy alszom, ő körbe járta a kiságyat, mindent szemügyre vett a vendégszobában, aztán felfedezte az ágyból a könyvespolcon álló szív alakú dobozt, ami tele van apró mackókkal /egy írótársamtól kaptam egyszer ajándékba, aki illusztrálta egy mesekönyvben a mesémet, ami kis mackókról szólt/. Rámutatott, hogy „ma, ma”. Ezt addig ismételgette, amíg nem adtam neki belőle egy kis műanyag mackót. A tenyerébe szorította, és lefeküdt a kiságyban, és nemsokára aludt is a picikém. Persze a mackót ébredésig elvettem tőle, nehogy a másik cumi helyett /félálomban cserélgetni szokta a két cumit a szájában/ azt kapja be.
Másfél órai alvás után visszakapta a kis mackót, sőt az egész doboz mackót magához vette. Talált még a polcon egy apró kerek dobozt, amit ajándékba kaptam egyszer egy kedves munkatársnőmtől, azt is begyűjtötte. Így felszerelve visszamentünk a nappaliba, ahol már csak gyönyörködtem benne, hogy milyen ügyesen játszik egyedül. Mindent belepróbált a kis kerek dobozba, sorban beletette a kis mackókat, a kis kacsákat, a kis elefántot, és megpróbálta becsukni a dobozt, rátenni a tetejét. Valahogy tudta, hogy csak apró dolgok férnek a dobozba, nagyobb dolgokkal meg sem próbálkozott. Végül az egyetlen, ami úgy belefért a dobozba, hogy rá is tudta tenni a tetejét, az a kis mackó volt, amivel elaludt. Miután minden apró dolgot belepróbált, az üres dobozt nyitogatta, csukogatta lelkesen jó sokáig. Végül letette a dobozt az asztalra, és elindult a konyhába, rámutatott a kamraajtóra, és közölte, hogy „ham, ham”, itt az uzsonna ideje.
Teli pocakkal kinyitotta az étkezőben a tálalószekrény ajtaját, aminek az aljába csupa műanyag tálka, és tálca van, és már máskor is pakolt ott. Kiszedegette a kistálakat, de azokkal csak épített egy tornyot, egymásba rakva őket ügyesebben, mint legutóbb, a nagy tálat becipelte a nappaliba, és bár kapott egy kiskanalat, hogy megetesse a játékokat, végül belerakta őket a nagy tálba egyenként, és közben mondogatta, hogy „ham, ham”. Talán arra juthatott, hogy ha a macska kanál nélkül eszik – ezt alaposan megnézte délelőtt – akkor a mókusnak, a mackóknak, a kacsáknak, és a báránynak sincsen szüksége kiskanálra, elég, ha beleteszi őket a nagy tálba. Mikor vége lett az etetésnek, kiment az étkezőbe, és átépítette a kistálakból rakott tornyot. Közben a férjem is szórakoztatta őt, helyből ugrott egy nagyot előre, ami nagyon tetszett Lucának. Ugrik a papa, hopp, mondta neki a nagypapája, és Luca is rögtön „ugrott” egyet. Pici leguggolt, kinyomta a popsiját, aztán hirtelen kiegyenesedett, és kinyomta a pocakját, és nevetett. „Ugrik a Luca, hopp!” mondtuk neki, és ő boldogan megismételte a guggol, popsi ki, hirtelen felegyenesedik, pocak ki mutatványt. A tizenhét hónaposak így ugranak egy nagyot.
Délután még játszottunk az udvaron egyet. Szívbajt hoztunk a macskákra a kergetőzéssel, a csirkék előre mentek csipegetni a szomszéd udvarán, ahová nem nagyon lehetett ellátni, de Luca addig pípííí-zett, hogy végül egy odajött a kerítéshez kapirgálni, amit a picikém kellőképpen megtanulmányozott. Homokoztunk, és hullott diót, mogyorót gyűjtögettünk, amiből két szem mogyoró nagyon megtetszett neki, a kis kezében szorongatta őket. Én meg sas szemmel néztem, nehogy bekapja valamelyiket, mert időnként megmutatta őket, és mondta is, hogy „hamm”. Azt, hogy honnan tudja, a mogyoró ehető – mivel senki nem mondta neki, és soha nem is kapott mogyorót enni – arról sejtelmem sincsen. Úgy tűnik máshol is gyűjti az információkat…
A mogyorókat bevitte magával a házba, beletette a kiskanálba, és a számba akarta tenni. Szerencsére nem a saját szájába. Én kivettem a kiskanálból a mogyorót, a fejemet ráztam, és mondtam, hogy nem, ezt így nem lehet megenni, de Luca elég kétkedve nézett rám, mintha ő ezt sokkal jobban tudná.
Amikor este megérkezett az édesapja, hogy hazavigye, úgy tűnt, hogy remekül telt neki is ez a nap, mert már a nagypapa is és én is kaptuk a nagy puszit búcsúzóul. Már nem tiltakozott.
Nekem meg egy élmény volt két hét elteltével újra az együttlét, Luca annyi mindenben változott, fejlődött ennyi idő alatt, hogy nagyon kellett mosolyogni rajta, és örülni neki.
22 hozzászólás
Kedves Judit!
Két hét után mennyi meglepetést várt. Ebben a korban, szinte napról-napra nyílik az értelem, nagyon érdekes megfigyelni őket, mert szinte percenként tudnak újabb meglepetéseket okozni, hát ha két hétig nem látod, akkor van min csodálkozni igazán.
Nekem is nagy-nagy élmény volt olvasni újabb Lucás-élményeidet. Remélem megtartod ezt a jó szokásodat, és folytatni fogod a beszámolót… Örülök, hogy olvashattam.:)
Ida
Kedves Ida!
Ugyan nem vagyok meggyőződve róla, hogy másoknak is érdekesek az unokámról szóló beszámolóim, de a lelkesedésedet látva, – ha még írok Murmur jelentéseket – , akkor felteszem az oldalra. 🙂
Most a beszédfejlődése a legérdekesebb Lucának, olyan aranyos kis hangja van, és imádom, ahogyan dúdol, és próbálgatja kimondani a szavakat. Amire már van "bevált" szava, pld. nyau a cica, nyönyö a nyuszi, ott nem próbálkozik a cica, vagy a nyuszi szó kiejtésével, de az új dolgokat. mint a bugyi, vagy a bogyó, vagy a dió, azokat megpróbálja utánozni. 🙂
Judit
Nagy szeretettel olvastam, mosolyogva!, a nagy szeretettel megírt beszámolót…:)))
Kedves Irén!
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzászólást is írtál. Bizony a mosoly, az ami könnyen jön, ha egy kis értelem nyiladozását kísérhetjük figyelemmel. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Örömmel olvastam unokád fejlődéséről beszámolódat. Az unokák mindig aranyosak, csodálatosak, de ebben a korban különösen. Eszembe jutott, hogy mikor az én unokám volt másfél éves, ahogy nálunk volt és főztem, az egyik kezembe fel kellett vennem, mert Ő látni szerette volna, hogyan keverem az ételt, és vajon mi fől az edényben. Olyan apró részletességgel írod az eseményeket, hogy szinte látni lehet.
Mikor majd olvasni tud, biztosan nagyon fog örülni ezeknek a szép jegyzeteknek.
Matild
Kedves Matild!
Minden nagymamának az ő kis unokája a legédesebb, és a legokosabb. Nincsenek nagy dolog ezekben a murmur jegyzetekben, de talán sikerül éreztetnem az olvasóval, hogy milyen nagyszerű dolog egy kisbaba a családban.
Luca is szeret mindennek a közepében lenni, ő is kíváncsi mindenre, mint a Te unokád.
Köszönöm az olvasást, és a hozzászólást.
Judit
Nagyon cuki, ahogy az unokádról írsz. Imádtam!!!!
Kedves Szusi!
Nagyon cuki dolgokról nem nehéz nagyon cukisan írni! 🙂
Köszönöm az olvasást!
Judit
Meghitt hangulatot idéztél.Szinte filmszerűen láttam a jeleneteket,,,(és irigykedtem).
Pusszantás:Jenő
Kedves Jenő!
Örülök, hogy sikerült a meghitt hangulatot átadnom a jegyzetemben. 🙂
Nagy öröm egy ilyen régen várt kisbaba a családban!
Köszönöm az érdeklődésedet. 🙂
Judit
Kedves Judit !
Két hét nagy idő és mennyi minden történik közben.
Nagyon kellemes érzés volt olvasni erről a bensőséges, kedves családi békéről, különösen a te tollad-
ból csodás 🙂
Szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm, hogy elolvastad az újabb Murmur történetet, örülök, hogy tetszett. A lányom elmondása szerint Luca nem mindig ilyen békés, de hogy jó órában mondjam, én még csak az aranyos változatával találkoztam, a hisztissel még szerencsére nem. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagy örömmel olvastam beszámolódat a kis Luca értelmi fejlődéséről amit nagy szeretettel
közvetítettél felénk.
Ebben a korban óriási a picik megfigyelő képessége. Csodálom, hogy a kis Lucára nem jellemző az utánzás ami ebben a korban majd minden gyermek közlési eszköze. Az önállóságra szoktatásra nem sok időt kell fordítanotok. Nagyon tetszik a doboz jelenet. Legtöbb gyermek többszöri rendrakás után , többszöri kiborítással szórakoztatja el magát.azt is magasra emelve szétszórja, s örül a tárgyak repülésének.Ha elfogadod a tanácsomat, most már meglehet próbálni a gyermekdalok megszerettetését.Ez a legjobb módszer a tőszótagokról való leszokásra. Később nehéz őket leszoktatni róla. Pedig Ilyenkor a legaranyosabbak. Az új szavak sokkal jobban rögzülnek a kicsi fejében, sokat segítenek a képes gyermek könyvek is. Titokban az jutott az eszembe, ha a számítógép közelébe lehet majd engedni?! Ugye folytatod mert a kis Luca már a
MIÉNK IS.
Zsófi
Kedves Zsófi!
Szoktunk gyermekdalokat hallgatni, és énekelni is szoktunk neki. Képeskönyveket is szeret nézegetni, de ezeket általában akkor csináljuk, amikor náluk, otthon vigyázok rá. Nálunk annyi érdekes dolog van a számára, hogy "mással van elfoglalva". 🙂
Mond egyébként több szótagú szavakat is, mint Idának megírtam.
Köszönöm, hogy hűséges olvasója vagy a Luca történeteknek!
Judit
Kedves Judit!
Így fejlődnek a kisgyerekek! Te nagyon értesz hozzá, hogy mindent alaposan megfigyelve leírtad, így mi is olvashatjuk. Jó figyelni, hogy fejlődnek testileg és értelmileg a kicsik. Az ember csodálkozva látja, hogy ők is mindent megfigyelnek, s úgy tanulják meg a körülöttük történteket. Élvezettel olvastam mennyit fejlődött a kicsi Lucátok. Én is nagyon élveztem valamikor az én picikéimet, volt rá alkalmam, mert éppen akkor építkeztek, és én vagy náluk voltam, vagy hazahoztam őket, s itt nevelkedtek sokáig nálam. S nagyon szerettek itt lenni, jó barátokat is szereztek, a kislány nem szívesen vette, hogy nem nálam, hanem majd otthon megy iskolába.
Ilyenek a gyerekek, nagyon ragaszkodók tudnak lenni.
Szeretettel olvastam kedves beszámolódat: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm a kedves hozzászólásodat, biztos vagyok benne, hogy a Te életed is jó darabig az unokák körül forgott.
Jó is újra babázni velük, átélni még egyszer azt az örömöt amit egy kisgyerek hoz a családba.:)
Ezekben a Luca történetekben nincsen semmi olyan, ami más picikével meg ne történne, talán ezért is olvassák a nagymamák szívesen…
Judit
Nagyon tetszett ez a bensőséges írásod a kis Lucáról kedves Judit.
Örömmel olvastam, hiszen én is nagymama vagyok és hasonlóan érzek, éreztem az unokáin fejlődése alatt.
Várom a folytatást.
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
A folytatásra bizony most sokat kell várni, mert eltörtem a bal csuklómat két helyen. Egy kézzel pötyögök a billentyűkön.
Örülök. hogy felidéződnek benned a régi emlékek a kis unokáidról.:)
Judit
Kedves Judit!
Szívderítő élmény volt olvasni az újabb történetedet Lucáról! 🙂 Jó sok élményt gyűjtött, és úgy látom, az állatok nálatok is nagy sikert aratnak! Nekünk is van macskánk, nem is egy, és szerencsére mindig nagyon jól bírták a sok babusgatást, szeretgetést, amit a lányoktól kaptak 🙂 A nagyszülőknél lenni pedig tudom, hogy külön élmény a gyerekeknek… igazán nagy öröm egy összetartó család 🙂
Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika!
Engem a nagymamám nevelt, így teljesen természetes, hogy én is részt veszek pici kora óta – igény szerint – a kis unokám gondozásában.
Olyan boldog vagyok, ha látom, hogy a szememet alig bírom levenni róla.
Nekem öröm ha vele lehetek.
Judit
Kedves Judit!
Egy nagymama tollából megírt történet élmény, egy Író nagymama tollából, még nagyobb élmény. Majd később évek múltán, amikor a kis Luca is olvasni fogja, akkor lesz még nagyobb értéke, a mozzanatoknak, tetteknek.
Kellemesen időztem itt nálad, no de mindig így van ez.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Igen, alapvetően a családnak írom ezeket a "jelentéseket". Biztosan Lucának is érdekesek lesznek ezek, ha majd felnő.
Örülök, hogy kellemes olvasmánynak találtad! 🙂
Judit