Murmur jelenti 8. Ne, ne, ne, ne, nem!

Ha eljön a gyerekeknél a kétéves kor, a kis angyalkából egy akaratos kis ördög bújik elő. Megérkezik a dackorszak. A leggyakrabban használt szó a „NEM” lesz, a baba szótárában.
Luca egyéni színt visz az ellenkezésbe, mert nála az ellenkezés, most két éves korában így hangzik: „Ne, ne, ne, ne, nem!”
Ezt különböző hangszínekkel mondogatja. Van, amikor egészen barátságos a ne, ne, ne, ne, nem, máskor kicsit közönyös, megint máskor ingerült, és van, amikor kiabálós. Attól függ, hogy miről van szó, és milyen hangulatban van Luca.
Megjelent nála az önállósodás igénye, majd ő eldönti, hogy lesz-e öltözés, séta, stb. és többnyire az a döntése, hogy ne, ne, ne, ne, nem! Úgy tűnik, hogy az az egyetlen célja, hogy szembefeszüljön a szülők, nagyszülők akaratával. Amit csak mondanak neki, amit csak kérdeznek tőle, arra ez a patent válasz. Igazán vonzó dologgal kell előállni, ahhoz, hogy a picike szájat egy „igen” is elhagyja.
Magamban jól szórakozom, amikor Luca a „kérsz banánt?” kérdésre elmondja, hogy ő „ne, ne, ne, ne, nem kér”, aztán amíg a narancsot és a szőlőt falatozza, szépen megeszi a banánt is, amit készakarva a tányérján felejtek. Aztán „ne, ne, ne, ne, nem” eteti meg a cicákat /kicsit levegőzni kellene, mert éppen nem fúj orkán erejű szél/, de arra a kérdésre, hogy le akarja-e szedni a sárga virágokat a kertben, már egy huncut igen a válasz, mert imád gyűjtögetni a picikém. Ám a lényeg így is megvan, mert megyünk levegőzni. Jaj a pitypangoknak, egynek sem kegyelmez Luca apró keze. Előbb kidíszítjük vele az ablakpárkányt, később pedig, a homok tortákat, amiket sütünk a homokozóban. Szóval a „ne, ne, ne, ne, nem” azért felülírható nála egy vonzó alternatívával.
Már nem mondja, hogy Luca kér ezt, vagy azt. Már azt mondja, hogy én kérek. Olyan aranyos volt, amikor pár héttel ezelőtt mondogatta, hogy „Luca kiveszi a babát a házból, Luca lecsavarja a kupakot, Luca ad inni a babáknak.” Aztán egyszer csak megállt, gondolkodott kicsit, és kijelentette „Luca én vagyok.” Mostanra megerősödött az én tudata, és saját akarata szerint szeretné berendezni a világot. Általában – ha nem veszélyezteti saját magát, vagy másokat – hagyjuk a papival /a férjem beceneve, amit Luca adott neki/, hagy akaratoskodjon. Ha „ne, ne, ne, ne, nem”, teszünk csatot a hajába, akkor jó, nem teszünk. Elfogadjuk az akaratát, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk neki. Ha fontos dologról van szó, akkor mi is használjuk a nem szót, bár nem cifrázzuk úgy, mint jelenleg Luca. Arról nem nyitunk vitát, hogy az utcán kézen fogva kell menni, nem szabad elengedni a kezünket. Megfogjuk a kezét, és kész. Ha érzi, hogy nagyon határozottak vagyunk, akkor többnyire belenyugszik a dologba. Főleg, hogy nem rágódunk rajta sokat, hanem egy vonzó alternatívát adunk a sétának. Például meglátogatjuk a szomszéd nénit, vagy a Boldizsár kutyát, vagy felülünk a padra, ami az utca végén van.
Szerencsére már nagyon ügyesen beszél, és egyre tisztábban. A szülinapján már a nagynénik, és a nagybácsik is megértették, hogy mit mond. Már egészen jó beszélgetéseket lehet folytatni vele.
Egyik nap Luca haját fésülöm, és mondom neki:
– A fodrász is fésülte a hajadat?
– Nem akarom, hogy fésülje! – válaszolta Luca
– A fésülést nem akartad, vagy a hajvágást? – kérdezem.
– Nem, nem vágás! – háborodik fel a picikém.
– Jó, jó, csak beszélgetünk róla. – nyugtatgatom.
– Nem beszélgetünk róla! – jelenti ki.
Persze nekünk kevesebb jut a dackorszakból, mint a szüleinek, mert mi kevesebbet vagyunk vele. Így kipihenten várjuk a kis akaratost, és azért is könnyebb helyzetben vagyunk, mert nem kell időre sietnünk sehová. Úgy látom, nála is beválik a gyerekeimnél alkalmazott technika, az, hogy előre megmondjuk, nemsokára majd abba kell hagyni a játékot, amibe éppen belemerült, és kis idő múlva ebédelni fogunk, vagy kicsit lepihenünk délután. Már várjuk a „ne, ne, ne, ne, nem!” tiltakozást, de nem foglalkoznunk vele, hagyjuk még játszani. Aztán valahogy gyökeret ver a dolog a kicsi kobakban, mert mire eljön az ideje az ebédnek, és megkérdezzük, hogy „segítesz a nagy asztalhoz tolni az etetőszékedet?” már szalad, és tolja. Aztán még van egy kis tiltakozás, hogy ő „ne, ne, ne, ne, nem eszik”, de aztán csak csipeget a tányérjáról, amíg mi eszünk, a végére ő is jól lakik.
A dacoskodás eddig még nem párosult földre vetős, őrjöngős hiszti rohamokkal – legalábbis nálunk – , hát reméljük a jövőre nézve a legjobbakat, hogy nem is fog.
Igyekszünk vigyázni rá, hogy éhség, fáradtság, unalom, félelem miatt ne boruljon ki a picikém, igyekszünk megnyugtatóan kezelni a „ne, ne, ne, ne, nem” reakcióit, és lekötni valami szórakoztató dologgal.
Szerencsére azért a dackorszakban is megőrizte a játékos kedvét, jókat játszik egyedül is, meg velünk is. Persze nem azzal, amit mi játéknak hiszünk.
Húsvét vasárnapjára nagyon készültem, a kertbe a bokrok alá elrejtettem alufóliába csomagolva, nyuszis matricával leragasztva, az ajándékokat, amiket a nyuszi hoz neki.
Kikukucskáltunk az ablakon, hogy ni csak mi csillog a bokrok alatt. Jött a nyuszi, hozott Lucának ajándékot. Felöltöztünk, adtam neki egy kis kosarat, amibe beletehetjük az ajándékokat. Összekeresgéltük mindet, aztán bementünk, és Luca csigalassúsággal nekiállt kibontani a csomagokat. Előbb a nyuszis matricát kapargatta le mindről, majd azokat beragasztotta a rajzfüzetébe, szigorúan egymás tetejére. Aztán a fóliákat kezdte széttépkedni apró darabokra, bele a kiskosárba. Az ajándékokat megnézte, sorba rakta, aztán visszatért a matricákhoz, meg a fóliához. Mondhatni azok voltak a legsikeresebb ajándékok, azokkal játszott el a legjobban. A végére az egész lakás tele volt széttépkedett alufóliával, és a nyuszis matricák darabkái felragasztva, még napok múlva is a legváratlanabb helyeken bukkantak fel a lakásban.
Egyébként ezt a nyuszi dolgot még egyáltalán nem tudta kezelni. Nemrég volt a születésnapja, akkor kapott ajándékokat. Most, hogy újra ajándékot kapott szent meggyőződése volt, hogy megint születésnapja van. A nyuszi nem érdekelte, mert nem értette. Egész nap azt mondogatta, hogy „Két éves vagyok! Születésnapom van. Kaptam ajándékot.” Ettől nem lehetett eltéríteni. Még a tortát is reklamálta!
Olyan aranyosakat tud mondani. Megint alagutat építettünk, mert azt nagyon szereti, de aztán szétdobálta a párnákat, amiből az alagút készült. „Szétbontottad az alagutat?” – kérdeztem tőle. „Friss alagutat csinálok!” válaszolta a picikém. Délután meg a rajzfüzetébe napraforgót rajzoltunk, mondtam neki, hogy „itt a szára, itt a tányérja”, Luca rám nézett és nagy komolyan kijelentette „hamikát csinálok bele”, és belefirkált a ceruzájával.
Ne, ne, ne, ne, nem! – mondogatjuk viccesen egymásnak a férjemmel, ha nincsen a kis Luca hallótávolságban. Igyekszünk – mint annak idején a saját gyerekeinknél – megértéssel és humorral kezelni a dacoskodást.