Nagymamám kálváriája az orvosokkal

Kedves Marika! Igazán sajnálom Nagymamádat, de a családot is, akik vele együtt szenvedtetek az igazán nem orvoshoz méltó viselkedés miatt. Sajnos, ilyen is van, akik árnyékot vetnek azokra az igazán lelkiismeretes és megértő, a nehéz körülmények között is méltón helytálló egészségügyi dolgozókra és orvosokra. De mindenütt ez van, mindenki úgy végzi (vagy nem végzi) a dolgát, amilyen ember.
Csak az a baj, hogy egy kereskedő elméri az árút, becsapja a vevőt, vagy maradjunk a villanyszerelőnél, az is végezhet rossz munkát. Náluk is van rizikó. Ha a boltból romlott húst, rothadt gyümölcsöt viszünk haza, vagy ha a villanyszerelő úgy javítja meg a > vezetéket vagy mit tudom mit, hogy utána zárlat lesz, bajt okozhat.
Egészségügyben azonban mindent szigorúbban kell nézni, mert ott mindig az ember a munkaeszköz. Maga az a tény, hogy valaki lelkiismeretlen ember, aki hánya-veti módon kezeli a beteget, sértő, és igazán nem szolgálja a gyógyulását, ezért megengedhetetlen. Az ilyennek útilaput kell a talpára kötni, de minél előgbb, hogy ne tudja tovább folytatni az emberekkel a kisded játékait.
Marika, én a Te helyedben mindezt leírva, egyenesen az eü. minisztériumba küldeném el a panaszomat.
Lehet, hogy nálatok csak egy orvos van, ott csak annyi a választék, hogy tetszik vagy nem tetszik. Régen azt mondtuk, ez van, ezt kell szeretni. De nem igaz, nem kell szeretni.
A mi városunk ha nem is nagy, de legalább hat körzet van, egyik jobb, másik kevésbé kitűnő orvosokkal. Velem is történt egy eset. Nem vagyok nagy orvosjáró, de néha elkerülhetetlen. Egy alkalommal beutaló kellet, mert szemműtétre voltam bejelentve egy budapesti kórházba. Nos, nem voltak valami jó hangulatban a rendelőben, az egyik asszisztensnő kijött, és egyszerűen leordibálta a várakozókat, de olyan hangnemben, hogy azt nem lehet leírni. Ez egy hétfői nap volt, én előző pénteken akartam elkérni a beutalót, de azt mondtáka telefonba: elég, ha hétfőn, a busz indulása előtt benézek, kiadják. Tehát előre bejelentkeztem, időre, ami azt jelenti, hogy csak a beutalót kellett volna kiadniuk, minden adat ott van a számítógépben.
Rám is úgy szólt, udvariatlanul, hogy várjak soromra, stb.
Úgy mentem el, beutaló nélkül. Arra gondoltam, hogy elmegyek beutaló nélkül és kérem, hogy halasszák el a műtétet, de lányommal megbeszélve, másként döntöttünk. Délután tőle telefonon a helyi kórházba telefonáltam, és ismerős orvost kértem meg, hogy küldje el faxon a beutalót.
Megkaptam.
De nekem ez elég volt, elhatároztam, hogy oda én többé nem megyek, aki így beszél a betegekkel, mert az orvos is félvállról beszélt velem, félig elfeküdve egy székben, miközben a lábait fölrakta az előtte levő kisasztalra.
Legközelebb az ügyeletre mentem, s mivel várakoznom kellett, mert az orvos vidéken volt, egy máshonnan ismerős asszisztensnővel beszélgetve elmondtam az esetemet a házhiorvosunkról. Ő mondta, hogyha visszajön a doktornő, beszéljek vele, lehet, hogy át tudna venni. Megtörtént. A két ember között emberségben és szakértelemben is ég és föld a különbség.
Azt nem is írtam le, hogy a régebbi orvosunk is várja a “borravalót” (régen így hívták, nem hálapénznek, és csak a lovaskocsisok és a fodrászok fogadták el). Ez pedig a nagy házban lakó, s a legnehezebben élő gyermekes családoktól és kisnyugdíjasoktól is elvárta és elvárja (addig vár, amíg kap) a pénzt, ha ki kell mennie a lakásra.
Én magam szégyellek pénzt adni orvosoknak, s csak azon csodálkozom, hogy nyugodtan elfogadják. Igaz, “Nyugathoz” meg Amerikához képest ők is el vannak maradva fizetés szempontjából, de ki nincs itt nálunk?
De ez már külön téma.
Elnézést a hosszúra nyúlt véleményemért. Igazán jó, hogy megírtad, gratulálok hozzá.
Szeretettel: Kati