Nem szabad

Lakik errefelé két szobafestő. Az egyik precízen, komótosan dolgozik. Csak hibátlan munkákra mondja azt, hogy kész van. A másik elnagyoltan, hanyagul, imbolyogva. Az ár, amit kérnek, ugyanannyi. Melyikükkel dolgoztassak? S ha döntöttem, el kell-e titkolnom a választásomat?

Nézem a polcaimat, le kell szednem, majd visszaraknom tízezer könyvet. A magasabbra kerülőkhöz csak a kis létrát odacipelve és arra felállva juthatok majd. Logikus, hogy azokat teszem a fölső polcokra, amelyeket ritkábban olvasok. Épp csak beléjük lapozok néha, a „már ismerem” aha-élményével, aztán teszem is vissza, ennyi elég volt. Ismernem kell mindet, hiszen azt ígértem valakinek, hogy költő leszek. A félresikerült verssorokból is sokat lehet tanulni, a kényszeredettségből és a sutaságból is rá lehet érezni az alkotó személyiségére és rá lehet ismerni a világra.
A kézközelemben élő könyvek gerincét viszont naponta végigsimítja az ujjam. Beszélgetek velük. Vasárnap reggelente sorakozó és díszszemle. Megvagytok mindannyian? Mit szóltok ahhoz, ami a világban történt a héten? És hang nélkül, de szinte kórusban felelik: „Ha tudtam volna mindazt, amit ma már tudok…”
Legtöbbjüket tegezem, de akad, akivel magázódunk. Talán éppen tiszteletből.
A kiválasztottak az ágyam mellett, az éjjeliszekrényen virrasztanak. Velük már félsorokból is értjük egymást. A válogatott csapat összetétele néha változik, de vannak verseskötetek, amelyek – mint a Biblia – gyermekkorom óta minden este velem vannak. „Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem” – mondom nekik.

Nézem a polcaimat, le kell szednem, majd visszaraknom tízezer könyvet. Mindet szeretem.
A magasabbra kerülőkhöz csak a kis létrát odacipelve és arra felállva érhetek majd.
Odakünn, az életben (hogy egy bulvársajtó-közhelyt hozzátegyek: a nagybetűsben) ugyanígy van ez: akiket jobban szeretek, akiket naponta olvasok, nem juthatnak magasra.
Idebenn ez az én döntésem, de odakünn valami idegen hatalomé, amelynek nem engedem, hogy beleavatkozzon az életembe.

Az idegen hatalom mégis tombol, most például azt üzeni, hogy minden könyvemet egyformán kell szeretnem. Sőt, a magasabban lévőket kicsivel jobban.
Azt üzeni, hogy ezt a miniesszét sem szabad leírnom.
Nem szabad.
Értem, bólintom neki.
Nem vagyok szabad.