Nigramansir

Megint egy szó, ami nem jelent semmit! Dehogynem, valamit minden szó jelent, ha máshogy nem, hát a marslakók nyelvén. Nigramansir a középkori írásmód, egyébként necromancer, halottidéző, olyan személy, aki megszólaltatja a halottakat, hogy megtudja tőlük a jövőt. Akkor miért nem a magyar nevén..? Mert Nigramansir a moralitás- vagy misztériumjáték címe, amelyet ma már csak félig érthető, középkori angol nyelven írt meg John Skelton (1460 – 1529). A verses história 1750 körül még megvolt, de aztán szőrén-szálán elveszett.

Nigramansir tehát egy könyv, amelyet egyelőre nem olvashatunk el, a címét nem értjük, egyes tudósok szerint nem is létezett soha. Három ok arra, hogy foglalkozzunk vele.

A szerző maga is érdekes személyiség. 1460 körül született a kelet-angliai Diss-ben, az angol történelem viharos korszakában élt. Öt király alatt szolgált – IV. Edward, V. Edward, III. Richard, VII. Henrik és VIII. Henrik. Oxford és Cambridge babérkoszorús költője, egyházi ember; túlélte a rózsák háborúját, papok és bíborosok dőltek ki mellőle, az angol katolikus egyház közel állt az összeomláshoz, de neki a haja szála sem görbült meg; ágyban, párnák között halt meg Westminsterben.

És közben rengeteget írt, szinte grafomán szenvedéllyel. Sok műve ránk maradt, még több elveszett, pedig úgy látszik, valamennyi megjelent nyomtatásban. Talán az első költeménye egy elégia, amelyet Northumberland grófjának halálára írt. Aztán lefordította Diodorus Siculus műveit. Pedagógiai tárgyú könyvei közül csak egyet ismerünk, Speculum Principis, Hercegek tükre. Írt még szatírákat (Ingyen koszt a király asztalánál; Kóc Kelemen; Beszélj, papagáj; Elynor Rummyng sörháza; Értekezés a vörös rózsa diadaláról), önéletrajzot (Babérkoszorú), balladát (A skót király balladája, Mustard Tarte balladája), gyászdalt egy veréb haláláról, és még sok mindent.

Sok furcsaság akad a rövid versei között. Az egyiket akkor írta, amikor egy nemes asszony koponyát küldött neki. Vajon mi indít arra bárkit is, hogy egy koponyát küldjön a falusi plébánosnak? Skelton megköszönte az értékes ajándékot, és felhasználta az alkalmat arra, hogy elmélkedjen a halálról. Versének első két szakasza:

Te rút halálfej,
Ma végre válj el
Földi örömtől,
Mert onnan föntről
Az egész vidék
Hallja az igét:
Mi csak por vagyunk,
És mind meghalunk.

Mostan és annó
A nép halandó.
Lázadásra készen
Sokszor összegyűlhet,
De a halál elől
Meg nem menekülhet.
Szeme két üreg,
Ina csak törek,
Csontja már nem ép,
Féreg rágja szét,
Felnyílik a szája,
Leesik az álla,
Nincs se bőr, se hús.
Belátásra juss:
Magad felövezd,
Szentírást kövesd,
Mert bárhol legyünk,
Meg nem élhetünk,
A halál kegyetlen
Elvegyül velünk.

Az utolsó versszak egyetlen rímjáték; mondanivalója csak ennyi: Uram, légy kegyes hozzánk, hogy megláthassuk a mennyországot és a Trinitást. Amen. Mirres vous y. Az utolsó szavak jelentése: Lássuk ott egymást, találkozzunk ott a mennyben. Ez nyilván a művelt emberekre vonatkozik, mert csak ők tudtak franciául.

Még furcsább vers az Altató, amely úgy kezdődik, mint egy pásztorköltemény:

Szerelmem, édes kis virág,
Öledbe hajthatom fejem?
Aludj csak bátran, szól a lány,
Szunnyadj el itt, szerelmesem.
A kéz lecsüng, a fej nehéz,
Elalszik, álmot lát az ész,
Se lány, se nyűg, se földi vész.
Tente, halld az égi dalt!
Megittad-é az altató italt?

Bizony világi vers ez, le is kellett vezekelni néhány misztériumjátékkal. Ezek egyike a Fényűzés (Magnyfycence), amelyből megtudhatjuk, ha ugyan még nem tudnánk, hogy a világi hatalom és dicsőség múlandó, valamint a pénzünket nem vihetjük magunkkal a másvilágra. A másik a Nigramandir, amellyel kapcsolatban minden információnk Thomas Wartontól származik.

Warton elég véletlenül került a képbe, mint a 18. századi költő, William Collins barátja. Collins régi és ritka könyveket gyűjtött, amelyek jórészt szintén elvesztek, és csak a lista maradt meg. Warton azt írja, hogy 1750-1759 között még a kezében volt a Nigramansir egy példánya, amely 1504-ben jelent meg, ezzel a címlappal: Nigramansir, a moral Enterlude and pithie written by Maister Skelton laureate, and played before the king at Woodstock on Palm Sunday. A kérdéses király VIII. Henrik, de azt már nem tudjuk, hogy melyik év Virágvasárnapján került színre a darab.

A leírásból kiderül, Collins maga is tudta, milyen ritkaság van a birtokában.

A halottidéző csupán a (meglehetősen hosszú) prológot mondja el, amelynek az a célja, hogy odaszólítsa az ördögöt. Az ördög meg is jelenik, rugdossa és taszigálja, majd kipofozza a halottidézőt a színről. Most már kezdetét veheti a darab, amelynek szereplői a szimónia, a fösvénység és egy közjegyző, akiknek a bíróság előtt kell felelniük a bűnös tetteikért; de az egész per és kihallgatás csak bohózat, mivel a bíróság fejeként az ördög hozza meg az ítéletet.

A színpadi instrukciók közül egyet említ meg Warton: „Belép a szakállas Belzebub” – ez valószínűleg kecskeszakáll volt, és bizonyítja, hogy a könyv tényleg ott volt Warton kezében, aki ugyan miért is talált volna ki ilyen részleteket.

Mindössze ennyit tudunk a Nigramansirról, de nem lehetetlen, hogy egyszer még előkerül. A skót király balladájáról is lemondtunk már, aztán 1878-ban mégis találtak egy régi francia könyvet egy whaddoni (Dorset) udvarházban, ennek fatábláit bélelték ki a szerencsétlen IV. Jakab veresége és halála történetével, és most már a British Museumban vigyáznak rá, hogy még egyszer el ne tűnjön.