Elmondom most Neked – de csak röviden, nehogy fárasszalak – mit gondolok a Te kegyelmedből keletkező létezésem felől. Figyelj jól és javíts ki majd, kérlek, ha esetleg butaságokat beszélek.
Kezdetben… tudod, mi mindig így kezdünk mindent – bár e kezdetről nincs tudomásunk -, szóval kezdetben… de nincs is kezdet, ezek csak a mi bornyír fogalmaink a változóban… szóval kezdetben… amikor… – szóval az örökkévalóságban valójában… – szeretted volna, hogy reálissá válj, hogy önmagad és ebből fakadóan mások számára is megismerhető legyél, így adtál nekem életet.
Szembehelyezkedhettem Veled, aki abszolútumodból formálódva szemlélőddé vált, de aki mégis Te vagy magad (önmagadat szemlélve). Így lettem én, de ez az én, az az isteni én, aki önmagára rátekint, de aki ezzel együtt és egyben Téged (önmagadat) szemlélő szubjektummá is válhatott. Így lettem én, aki Te vagy. Életté, szubjektív életté válhattam, hogy mindent mi Te vagy magad, megismerhető objektummá váljék számomra. És lettem és lettünk valamennyien minden, nagyon-nagyon sokféle minden, szubjektumok és objektumok is egyszerre.
Az ismeret hajtott, a vágy, hogy realitássá vált isteni életed minden részletét megismerhessem. Gyönyörűséges és szörnyűséges ez. Gyönyörű, mert – ha nem feledkezem meg róla – tudom: minden Te vagy magad, és szörnyűséges, mert ha realitássá és objektivitássá sokasodsz, egészében megismerhetetlenné válsz és ez elviselhetetlen. Megismerésed e formában lehetetlen, mégis Te magad akartad, hogy abszolút mivoltod reálissá, elérhetővé, élhetővé, éltetővé váljék.
Objektummá vált számomra minden és mindenki, még Te magad is, akivel egy vagyok. Én, aki a Te kegyelmedből a Te érzékszerved vagyok, aki azért lehetek, hogy önmagadat objektívvá tedd, önmagad, s így az én számomra is, én e sokféleségben, ami te vagy, elfeledtem, hogy mi és minden egyek vagyunk. Egész pontosan: egy vagyunk. Elvarázsolt a sokféleség, a sokszínűség, s a tükrökben, melyeknek száma végtelen (hiszen Te vagy), nem a Téged látlak és érzékellek már, hanem dolgokat, neveket, objektumokat, eseményeket. A közted és a köztem lévő távolság az érzékelések, és az események folyománya miatt nőttön-nő, mert a sokszorosítás távolságot – újabb és újabb távolságot – illetve a távolság növekedésével együtt – a Rólad való tudás hitelességéről – kérdőjelet készít, s elhomályosítja érzékelésemet és látásomat.
Mégis. Egyetlen tudás létezik valójában, a rólad való tudás, ez az első ősi, piromidális érzékelés, ez az első látvány, az egyetlen nagy tapasztalat, ami elementáris erővel máig hát rám, még ha sokszor nem is tudom a hétköznapi életben felszínre emelni ezt. A szubjektív abszolútum objektívvá lett, hogy szubjektum és egyben objektum lehessen, s így én magam is egyben, hogy ezzel megismerő és megismerhető legyek egyszerre, hogy alannyá és állítmánnyá váljak, hogy Te, az abszolútum, megismerhetővé legyél, mint objektum, s mint minden létező immanens lényege. Ám figyelnem kell jól. Ugyanis Téged tökéletesen megismerni csak akként lehetséges, ha egybeolvad Valóddal ismét minden, ha újra abszolút szubjektum leszel, ha objektivitásod megismerésednek lehetősége feloszlik, ha a létezés visszatér a létbe, melyből vétetett, ha minden tökéletesen újra egy lesz Veled (mint ahogyan most is az). Mert objektív megismerésed óhatatlanul maga után vonja, hogy csak részleteiben ismerhetlek, s e részek épp megszámlálhatatlanságuk, vagyis végtelenségük okán nem elégíthetnek ki soha.
Őrület! Ha szétosztod önmagad, teljességed egészében megismerhetetlenné válik, ha azonban nem válsz számunkra objektívvá, nem lehetsz minket éltető realitás. Ez a dualitás vagy Te magad, de ez Benned csöppet sem okoz feszültséget, e két állapotod egyszerre létezhet, mégpedig azért, mert épp mi, a Te kegyedből, a Téged megismerő létezők döntünk felőle, mert Te, az abszolútum nagy szeretetedben engeded, hogy megismerhető legyél, bár tudod, teljességed objektív úton meg nem ismerhető.
Az sem elképzelhetetlen azonban, hogy Életed odaadását – a megismeréshez és az életedben való szubjektív részvételhez – soha nem vonod vissza, így a világ valamilyen – és nyilván folyamatosan változó és örökké változatos – formában mindig is fennmarad (és itt jelen időt kell használni), és ez azt jelentheti számunkra, hogy abszolút – isteni – életed objektivitása örök lehetőségként áll fenn majd mindig számunkra.
Ám engem mégis – nyilván azért, mert a Te kegyelmedből már sok mindent tudok a világról, az életről, s így Rólad is – az nyugtatna meg, ha egyszer feloldódhatnék benned, valahogy úgy – örülnék, ha így lenne – hogy mindegyikünk egy asztalhoz ülhetne Veled.
Na, mit szólsz?… Nem szólsz? Mosolyogsz… Rendben… Értelek… A mi útjaink nem a Te útjaid… vagy mégis… Mosolyogsz… Hallgatsz… Hát jó… Tudod… Jó itt lenni… A Te kezedben vagyunk…
5 hozzászólás
Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a szép írást, remélem, még sokan fognak követni! Tetszett!!! -én
Kedves Gergely!
Számomra ez az írás egészen értelmezhetetlen, nyakatekert, valójában semmit sem értek belőle – persze, ez az én bajom.:) Csak annyi jutott eszembe róla, hogy legyen a ti igenetek igen, és a nem nem…
Üdv: Klári
Ja, ja, ja Klári, bocs, h erre én (is) reagálok, de ezt Jézus nyilvánvalóan nem Thomas Mannra értette, mert akkor a Varázshegy egy igen érdekes könyv lenne. (Az én majomfarkomról nem is beszélve:)) -én
Amit elfelejtettem: mi az a bornyír?
Örülök, hogy olvastátok, tényleg kicsit nehéz eset, mint ahogyan én is az vagyok 🙂 ü, Gergő