Őszi levelek haláltánca

Kinézek az ablakon, ragyog a nap, és mintha éppen a ház előtti játszótéren ragyogna, olyan valótlan a közelsége. Nem is csoda, hiszen tele van a tér juharfával, s ilyenkor ősszel aranysárga ruhát öltenek magukra. Ott süt a nap, lenn a téren.
Hirtelen erőteljes károgás üti meg a fülemet, majd fel is tűnik az óriási madárcsapat amint kereng a tízemeletes háztömbök felett. Ez valami jel? Villan fel a gondolataimban, hiszen a varjak nem kárognak ok nélkül. Vajon mit jeleznek nekünk, tudatlanoknak.

Hamar megértem, mert valami iszonyatos fekete felhő gördül be a látókörbe, és gyors iramban mintha éppen felém törtetne. Abban a pillanatban a szél is megérkezik, száguld mint az őrült és süvít veszettül. Gyorsan körbe futom a lakást, nem maradt-e ablak nyitva valahol? Miután mindent rendben találok, újra az ablakba könyökölök s felfigyelek a levelek táncára. Az aranysárga levelek ott keringőznek a fák körül könnyű táncot lejtve, a szél meg csak táncoltatja őket, mielőtt földet érnének, újra fent a magasban találják magukat. Olyan ez, mint egy végtelen keringő, nincs megállás, mintha végső búcsút intenének, gyönyörködtetve bennünket utolsó táncukkal.

A fekete fellegek, amik még mindig tolulnak felfelé éppen szemben velem, mintha csak én lennék a célpont, rohamlépésekben jönnek, nézem a levelek táncát, de a felhőkről sem tudom levenni a szemem, a szél tombol, mi lesz ebből? Már-már eluralkodik rajtam a rémület, amikor hirtelen megáll a szél, a felhők ugyanolyan gyors iramban irányt váltanak és távoznak, ugyanúgy, ahogy jöttek. A szépséges sárga levelek földre hullnak. Gyönyörű aranysárga rongyszőnyeg borítja a földet. Csak a fák csupasz ágain ring imitt-amott egy-egy levélke.
Mindez, olyan tíz-tizenöt perc alatt zajlott le, Némi eső is esett közben, apró szemekben, csendesen, csak éppen vizes az aszfalt. A mogorva felhő már messze jár, a varjak is eltűntek, mint a keserűség.

Szájtátva bámulom ezt a csodát és nem értem, mi miért történt és hogyan? Majd összeszedem magam gyorsan és sétára indulok, hiszen ragyog a nap, gyönyörű az idő, és varázslatos a levélszőnyeg.

Óvatosan lépkedek, nehogy rálépjek egy frissen hullott levélkére. A látvány pompás, a levélszőnyeg káprázatos színében gyönyörködöm. Aztán megtorpanok, erre nem számítottam!… Még gyerekkoromból maradt rajtam ez a féltés: „nem taposom le a földre hullott leveleket, mert az bizonyára fáj nekik”. Most is óvatosan lépkedek, mindig oda, ahol nincs levél a járdán, de zsákutcába futok, mert már nem tudom elkerülni őket, mindenütt vastag levélszőnyeg borítja a járdát. Nincs kiút! Óvatosan lépek a levélszőnyegre, nem akarok fájdalmat okozni… Figyelek! Hallom a sikolyt… egészen halkan, de megingok, hogyan tovább?
Félresöpröm a leveleket, s ott állok egy talpalatnyi helyen, s nem látok kiutat. Rossz ötlet volt ez a séta, ha gyerek lennék már biztosan itt zokognék a levelekkel együtt… de… de most sem tudok mást tenni… döntenem kell! Nem nézek a lábam elé, futva távozom a helyszínről… hallom a hátam mögül a levelek sikolyát…

Futok egészen a kapuig, véget vetek a sétának, s azon morfondírozok, hogy mégis mit akar ez jelenteni? Még nem nőttem ki a gyerekkorból, vagy inkább már visszatértem oda?
Tartok tőle, hogy ez utóbbi!