Pár gondolat a tehetségről

A tehetség csendben születik. Szülőanyjának vajúdását nem kísérik harsonák, s miután kibújt e világra évekig csak táplálkozik. Az igazi tehetség – ha úgy érzi eléggé hatalmasra terebélyesedett már – fejest ugrik a társadalom néha haragos hullámokat verő kultúrájába, és magával hozott ösztön alapján lebeg e vízen. Nem kell, hogy szülője – másokat letaposva – helyet csináljon neki. Az igazi tehetség elfogadja a neki felajánlott helyet, de nem kérkedik vele. Az igazi tehetség nem birtokol, nem úgy érvényesíti létezésének jogosultságát, hogy leigázza a körülötte lévőket. Az igazi tehetség nem áll be a vásári magamutogatók üresfejű táborába. Az igazi tehetség fénnyel hinti be a sötétedő poros utcákat, és soha nincs megelégedve a sugárzó fény erejével. Éppen ezért keresi, gyűjti, gúlába rakja a körülötte lévő tehetségek apró szentjánosbogár – izzóit, hogy minél nagyobb világosságot és meleget tudjanak biztosítani az erre éhezőknek.
Gyakran előfordul, hogy a tehetség alulról tör a felszínre, mint a tenger mélyéről felfelé igyekvő légbuborék, ám neki sincs szüksége a helycsinálásra. Gondoljunk csak bele: ha valami emberfeletti erő szétnyitná előtte az összefüggő vízfelületet, a légbuborék egybe olvadna az őt körülvevő levegővel, és egy pillanat alatt szertefoszlana.
A buborék addig végez áldásos, maradandó tevékenységet, míg a víz alól igyekszik a felszínre jutni. Aztán, hogy a légkörbe jutva tud-e valamivel több oxigént adni a környezetének, az csak azon múlik, hogy a víz alatt mennyire markáns, mennyire a fenti légkört befolyásoló oxigénatomokkal rendelkezik.
Lehet, hogy messze vagyok az igazságtól, lehet, hogy csak egy falusi „hülyegyerek” okoskodását olvasod most, de akkor is le kellet ezt írnom, mert tudod az idealisták akkor is neki mennek fejjel a falnak, ha előre tudják, hogy az fájni fog, vagy esetleg betörik a fejük.
Úgyhogy most ha kell, betört fejjel, de megbékélt lélekkel hagyom abba az okfejtéseimet.