Phrüné

… és mint egy grupp virág,
virulva mind: ez igézőbb igézet,
mint Phrüne volt…
R.M. Rilke: A flamingók
Rónay György fordítása

A szép, fiatal lány meztelenül áll bírái előtt. A zord bírók fölmentik, elengedik.

Ki nem álmodott még arról, hogy megkapja azt, amit nem érdemelt meg – megkapja, mert szép, kedves, vonzó, csak mert valakire rámosolyog?

Sajnos az élet nem ilyen, és az sem biztos, hogy Phrüné ledobta a ruháit az areopagiták előtt, ha ugyan élt.

Vagy ha élt is, nem minden biztos abból, amit Diodórosz Periegetész, Poseidippus, Athenaeus meg a többiek elmondanak.

Mondják, a beóciai Thespiae-ben született, és a Mneszareté (megemlékezés az erényről) nevet kapta. Pályafutását gyümölcsárus lányként kezdte Athénben. A szép leányra sokan felfigyeltek, és mivel érdekesen sápadt volt az arca (meg közelében sem járt az erénynek), elnevezték Phrünének. Phrüné varangyos békát jelent, de a lány nem tiltakozott. És még el akarják hitetni velünk, hogy akármilyen névvel nem lehet karriert csinálni…

Valószínűleg senki sem emlékezne már a szép varangyos békára, ha nem fedezi fel őt magának Praxitelész, a híres szobrász. Praxitelésznek modellre volt szüksége, Phrünének pénzre, így aztán egymásra találtak. Ő lett volna a ma Colonna Vénusz néven ismert szobor modellje. Mai fogalmakkal, plus-size modell. A márvány általában nem tesz jót az arcvonásoknak, de fogadjuk el, hogy a Kr.e. 4. századi Athénben Phrüné volt a legszebb.

Egyszer Praxitelész meg akarta jutalmazni a nemcsak modell szolgáltatásait, és felajánlotta, válasszon egyet a művei közül. Phrüné nem tudta eldönteni, melyik a legértékesebb, ezért cselhez folyamodott. Elhitette a szobrásszal, hogy kigyulladt a háza, mire az jajveszékelni kezdett: Jaj, odavesznek a legjobb műveim, a Szatír és az Erósz! Phrüné megnyugtatta, dehogyis, csak tréfa volt. Erószt választotta a két szobor körül. (Pausanias 1.20.1)

Diogenes Laertius azt írja, mindenkit elcsábított, egy vénséges vén filozófus, Xenokratész kivételével. Lehet, hogy mindketten jobban jártak.

Phrüné később nagyon gazdag lett, annyira, hogy felajánlotta, újjáépíti Théba falait, amelyeket Nagy Sándor Kr.e. 336-ban lerombolt. De volt egy feltétele: írják föl a falakra, hogy Phrüné, a hetéra fizette a költségeket. A tanács nem fogadta el az ajánlatot. (Athenaeus 13.591d)

De talán még ezért sem emlékeznénk Phrünére, ha nincs az a bizonyos történelmi sztriptíz.

A történetet Athenaeus (13.590d) és pseudo-Plutarchos (CX: Orat. 849d-e) mondják el, akik szmirnai Hermipposzra hivatkoznak, aki lampszakuszi Idomeneusra mutogat, aki viszont kasszandaeai Poseidippust emlegeti. Állítólag Phrüné beavatást nyert az eleuziszi misztériumokba, ami már eleve képtelenség. Nemzetközi hírű kurtizán az erényükre kényes urak között? A misztériumok szigorúan titkosak voltak, de ha két ember tud valamit, az már nem titok. Lényeg, hogy Hádész, Zeusz testvére elrabolta Persephonét, és levitte magával az alvilágba, aztán az anyós zsarolására mégis visszaengedte a földre; Persephoné (a zöld növényzet) az év egyik részében (télen) a férjével van az alvilágban, a másik részében (nyáron) visszatér az anyjához. Ezt a mítoszt értelmezték a beavatottak a halhatatlanság ígéretének: meghalnak ugyan, de ismét életre kelnek, mint a növények, vagyis Persephoné. Egy gabonakalász volt a nagyszerű ígéret szimbóluma, ezt tartották a kezükben az örök földi életet szomjazó müszták.

Történt, hogy Phrüné elárult valamit a rémséges titkok közül, vagy „profanizálta” a misztériumokat. Rendes beavatott az ilyesmit nem viseli el, és Phrünét bevádolták az Areopagosz előtt. Ebben az esetben ez nem Arész sziklája volt, hanem az athéni bírói testület.

A szokásoknak megfelelően híres szónokok írták a vád- illetve védő beszédeket. Phrüné védője az egyik szeretője, Hüpereidész volt. Alkalmas pilt lanatban lerántotta a leplet a szép hölgyről (aki erre nyilván felkészült, mivel a lepel alatt semmit sem viselt). A bírák elvesztették a fejüket, és máris elejtették a vádat. Persze csak azért, mert a tökéletes szépség az istenektől való, az isteni kegy jele.

Sokan nyomoztak a híres sztriptíz körül, és kisütötték, hogy az nem is úgy volt, Hüpereidész csak a kebleket tette közszemlére (meg is bűnhődött érte, a macedon háború után, amikor kivégezték). Sőt, csak annyi történt, hogy Phrüné megfogta a bírák kezét, és könnyes szemekkel könyörgött, kíméljék meg az életét. Sőt, szó se volt misztériumokról és halálos ítéletről, az egész vádat egy Euthiász nevű szónok találta ki, akit Phrüné „megsértett,” vagyis elutasított.

Nálam sokkal okosabb emberek még tovább fejtegették a történet összebogozott szálait, és megállapították, hogy nem is volt bírósági tárgyalás, az egészet egy Idomeneus nevű életrajzíró találta ki. Ami persze a későbbi korokban sem a költőket, sem a festőket nem akadályozta meg abban, hogy föl ne idézzék a bájosan provokatív történetet – a nem túl sovány, de adakozó kedvű Phrünét az Areopagosz előtt.