Plutarchos

Görög történész, életrajzíró és moralista, akkor ez csak Plutarchos (46-120) lehet. Véletlenül még az is beugrott, hogy Párhuzamos életrajzok, no meg a legalább annyira híres esszé Íziszről és Oziriszról, vagyis az egyiptomi vallás szertartásairól. Váratlanul ért azonban, hogy szilárdan hitt a reinkarnációban, sőt egyáltalán nem titkolta el ezt a meggyőződését.

Magánemberek abban hisznek, amiben akarnak, de Plutarchos nem akárhol élt, hanem Delphiben, és főpapként szolgált Apollón templomában. Csak arra gondolhatunk, olyan nagy hírnevet szerzett magának, hogy senki nem merte felelősségre vonni, meg aztán hivatalosan római állampolgár volt. Ki akart ujjat húzni a hatalmas Rómával, csak azért, mert Apollón egyik papja szokatlan dolgokat beszél?

Nem mintha a keleti tanítások nem jutottak volna el már jóval előbb Görögországba. Hiszen Orpheusz, Püthagorasz, Szókratész, Parmenidész, Empedoklész és Platón másról sem beszéltek, mint a hosszú utazásról, amelyet a lélek megtesz itt a földön; a különféle testekről, amelyekben időnként menedéket talál vagy meglakol. Persze az is igaz, hogy sokan csúnyán végezték. Részeg bacchánsnők szaggatták szét Orpheuszt, Püthagoraszt megölték az ellenségei, Szókratész kiitta a bürökpoharat, Empedoklész beugrott az Aetna kráterébe – és még mondja valaki, hogy a filozófia veszélytelen időtöltés.

Azt persze mindenki tudta Plutarchosról, hogy Platón nagy tisztelője, és Platón egészen nyíltan tanította a reinkarnációt. Ő azonban sohasem volt pap, a szabad szellemű, demokratikus Athénben élt, köztiszteletben és nagy jómódban; szinte bármit megengedhetett magának, mert a pénz előtt a demokraták éppen úgy hajbókolnak, mint a türannoszok. Plutarchos azonban könnyen úgy járhatott volna, mint annak idején Szókratész.

Először csak egy magánlevélben fejtette ki a véleményét. Még csak két éves volt az egyik kislánya, amikor meghalt, és Timoxena, az anya, nem tudott belenyugodni a veszteségbe. Neki magyarázta el Plutarchos, hogyan is folyik a lelkek vándorlása – később esszé lett a magánlevélből, és bekerült a Moralia címen ismert gyűjteménybe, a címe De Consolatione, a vigasztalásról.

„A lélek, örökkévaló lévén, olyan, mint a kalitkába zárt madár, amikor végre kiszabadul. Ha sok időt töltött el a testben, megszelídítették a földi dolgok és szokások; azonnal belép egy másik testbe, és ismét fogságba esik a világi vesződségek között. Az öregségben az a legrosszabb, hogy a lélek másvilági emlékei már nagyon elhalványulnak, ugyanakkor olyan erősen kezd ragaszkodni ennek a világnak a dolgaihoz, hogy hajlamos megtartani a formát, amelyet az előző testében viselt. De az a lélek, amely csak rövid időt töltött el a testen, mielőtt kiszabadították őt a magasabb hatalmak, hamarosan összeszedi magát, és följebb emelkedik.”

Ez bizony majdnem pontos ismétlése annak, amit az indiai filozófia tanít a reinkarnációról, bár nem valószínű, hogy Timoxena megvigasztalódott. Az illúzió ereje sokkal nagyobb, mint az értelemé, és mindenféle ostobaságra rávesz minket – még arra is, hogy megnyirbáljuk a madár szárnyait, ha olyan világba emelkedne, ahová nem követhetjük őt mi magunk.

És hogy ez még jobban fájjon, elnevezzük szeretetnek, holott csak önzés diktálta ragaszkodás.