Polgár Tamás: Emberi Tényező

„- Egy egész generáció gondolkodását kellene megváltoztatni. Nemcsak a számítógépekről, hanem arról, hogy Magyarország nincs kizárva a világból. Nálunk is megtörténhet bármi. Most képzelje el, hogy a Terminátor 1984-ben nem Los Angelesben jelenik meg, hanem Budapesten. Mondjuk Kőbánya-Kispesten, vagy akár egy borsodi faluban. Százból kilencvenkilenc magyar felkuncogna, és rögtön kijelentené, hogy ez innentől csakis vígjáték, paródia lehet, egy csetlő-botló, lúzer terminátorral. Pedig a történet nem lenne kevésbé véres vagy érdekes pusztán attól, hogy a T-800-as a Los Angelesi Sarah Connor helyett Budapesten keresné Konnor Sárát. Attól, hogy Simson motorral közlekedne és AMD gépkarabéllyal lövöldözne, még ugyanúgy egy gyilkos robot lenne a jövőből – élő szövettel a fémvázon.
– De a Terminátor csak egy sci-fi.
– A legtöbben ugyanígy sci-finek hiszik azt, hogy valaki ma Budapesten high-tech támadást intézzen egy magyar célpont ellen. Akár olyat, amilyenre még nem volt példa a világon, és alapjaiban fogja megváltoztatni viszonyunkat a technikához…”

Igen, az a Polgár Tamás. A Tomketketkettő, a közellenséggé nemeshedett, jelenlegismeretlenhelyen Kanadából vlogoló, biciklikergető. Egy fórumos üzenetben néhány éve már javasoltam neki, hogy írjon regényt, és nyilván nem voltam egyedül vele, már az Army Report is kvajó volt. Bár én politikai krimit javasoltam, ehelyett lett techno-krimi (a végén egy kis politikai „velejéigkorruptságos” szállal). Ennek is megvan a szépsége.
Annak ugyanis, hogy végre nem olyan szerző nyúlt a témához, aki segghülye a számítástechnikához – illetve informatikához, 2019 van –, nincs vad billentyűzetverés után izgatott „BENT VAGYOK!” kiáltás, nem lenyomozható hívás, ha az 15 másodpercnél rövidebb, meg egyéb, amerikai filmekből jól ismert fárasztó képtelenségek. (Silicon Valleyt is azért szerettem – azért is – az első 1-2 évadban, mert szakmailag nagyjából helytálló volt.)
Sőt, nem csak számítástechnikailag – illetve informatikailag, 2019 van –, műszakilag helytálló, hanem rendvédelmileg is, amennyire kívülállóként ezt meg lehet ítélni. De Tomcatnek volt alkalma jól megismerni a hazai rendvédelmi állapotokat és folyamatokat, mind egy rendőrséggel együttműködő civil szervezet vezetőjeként, mind gyanúsítottként, többször is. „Valószínűleg az első krimiregény a világon, amelynek szerzője nemzetközi körözés alatt állt, és ezalatt kért és kapott írói tanácsokat a rendőrségtől.” (emberitenyezo.hu)
Az alapötlet rendkívül egyszerű, mégis eredeti. Pont azért, mert nem akar nagyot mondani, megmarad a valóság talaján: a főszereplő egy tök egyszerű, házilag elkészíthető „robotot” indít el bankot rabolni. Valójában csak megfog egy vidámparki műanyag macskafigurát, villanymotorokkal hajtott triciklikerekeket szerel rá, a távirányíthatóság kedvéért tesz a fejébe három kamerát és egy egyszerű kis számítógépet (mondjuk egy Raspberry Pi-t), a hasát pedig megtömi egy ETN nevű, házilag elkészíthető, nagy erejű robbanóanyaggal. Vagy legalábbis ezt mondja, és ezzel tartja a bankfiókban a túszokat és a fiókon kívül a TEK felszámolóit. Hogy van robbanóanyag, vagy nincs, az csak a könyv vége felé derül ki biztosra. De mindenesetre kijönni már bajosan tud a bankból a macskafigura az akció után, az elkövető pedig nyilván nem akar nyomot hagyni maga után, így kezdettől biztosra vettem, hogy robbanás lesz a vége. Azt nem árulom el, hogy lesz-e, de spoiler1: a pénzt a macska helyett egy oktakopter drónnal akarja elvinni a főszereplő, „hatalmas meglepetésünkre”. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt – hogyan máshogyan? Tök életszerűtlen, hogy a TEK szakértőjének ez nem jut eszébe.
De az első problémám nem is ez volt, hanem az, hogy a macska érkezésekor, a bombafenyegetés „elnyávogása” után a nyilvánvaló reakció a bankfiókban tartózkodók részéről az ész nélkül, ordítva, sikítva, egymást taposva menekülés lett volna. Ha emberi elkövető megy be, bombával felszerelve, akkor engedelmeskednek neki, és ott maradnak. De ne álljunk neki pszichológiázni, menjünk bele a játékba.
A fő baj az, hogy a főszereplő egy fajankó, ahogy a túsztárgyaló már korábban elnevezte (erről bővebben később). Amikor a rendőrség számítástechnikai – illetve informatikai, 2019 van – szakértője nekiáll lenyomozni, kivel kommunikál mobilneten keresztül a macska, már előre tudom: hiába, csak egy …perui szervert fognak találni. De nem! Fajankó képes volt, és a macskával közvetlenül kapcsolódott össze, így aztán lenyomozhatóvá tette önmagát. Ráadásul amikor elkezdik korlátozni a mobilnet forgalmat az Oktogon környékén, csak csodálkozik, jé, mit akarhatnak – eszébe sem jut a hős hackernek, hogy az ő adatforgalmát keresik! A könyv felénél méterekre vannak tőle a rendőrök, a túszok is majdnem megszöknek, és csak utána jut eszébe VPN-t használni. Értem, hogy kell az izgalom és a fordulatosság a történetbe, de ennél nagyobb lamerség már csak az volt a részéről, hogy nem tesztelte széjjel a drónt a szlovákiai előkészületek során, mielőtt élesben bevetette volna. Még sosem merítette le az akkuját, értjük…! Voltak oldalak a könyvben, amikor szinte drukkoltam Izomagy Pékának és a TEK-nek, hogy ők nyerjenek.
A másik zavaró tényező a történetben az volt, hogy, spoiler 2: A túsztárgyaló véletlenül a fajankó volt barátnője. Ennek a történet folyásában nincs semmilyen érdemi szerepe, szinte csak „kötelező romantikus szál”, ellenben folyamatos bosszankodásra ad okot, hogy az olvasó (főleg, ha egyébként író is) arra számít, hogy ez a teljesen lehetetlen véletlen lesz majd az emberi tényező, ami a könyv végén az egész történetet „megcsavarja” (kiszámítható módon). Valójában nem. A végkifejlet kellemesen kellemetlen meglepetés, annyira, hogy el sem árulhatom, mert tényleg akkora szó szerinti spoiler lenne, hogy elrontaná az egész könyvet.
A dramaturgia „alapszabálya” (valójában csak megszívlelendő alapelve), hogy a cselekmény menetét elsősorban a karaktereknek kell alakítaniuk, nem a körülményeknek. Van azonban a történetben egy olyan véletlen, ami kifejezetten jól szolgálja alakulását: a fajankó első búvóhelye, ahonnan a macskát irányítja, ugyanabban a háztömbben van, mint az egyik túsz, méghozzá a fiókvezető-helyettes, Zsuzsa lakása. A TEK munkáját irányító őrnagy azt a következtetést vonja le „zsaruszimatával”, hogy ilyen véletlen márpedig nincs (a valóságban tényleg nincs, de pont ez a jó benne), Zsuzsa nyilván összedolgozik a rablóval – a gyakorlatlanabb krimiolvasó pedig még tanakodhat is magában: lehet, hogy igaza van? Annyi mindenesetre borítékolható, hogy Zsuzsa a kalocsai női börtönben fog megöregedni, ha túléli a macskát. Spoiler 3: és tényleg. Az igazi meglepetés az, hogy nem csak hogy két ártatlan túszra verik rá a rablást, mert az elkövetőt nem tudják élve kézre keríteni (vagy lelép a pénzzel, vagy lelép anélkül, vagy akkora fajankó, hogy végül odamegy a helyszínre és magát is felrobbantja, vagy valami más történik, nem árulom el), hanem eltussolják az egész robotizált bankrablás ügyét. Ahelyett, hogy tudomásul vennék, hogy… 2019 van, és ilyet „bárki” tud csinálni, tehát fel kéne készülni rá – inkább államtitokká nyilvánítják az egészet és kikompozitolják a banki kamerák felvételeiből a macskát, mielőtt átadnák azokat a sajtónak. Facepalm. Negyven éve élek ebben az országban, de még mindig nem ismerem az itteni realitásokat, a dolgok sajátos „elintézési” módját. Mentségemre szóljon, hogy a legtöbb magyar ember a könyvet olvasván nem csak nem számítana erre, de valószínűleg irreális összeesküvés-elméletnek minősítené az egészet, „oda nem illő elem beszuszakolva a könyv végére, a történetet erőltetetten gazdagítani próbálandó”.
Összességében azért fájdalom, hogy a könyvnek esélye sincs bestsellerré emelkedni: nem mondjuk a Libri adta ki, hanem a Kreatív Kontroll Kft (= Blogin), tehát nincs óriásplakátokon a körúton, a könyvesboltban szinte „pult alól” szedik elő, sőt, rosszabb: a krimi helyett a sci-fi(!!!) részlegből hozta elő az eladó. (Még nagyobb facepalm! Bár már fél évszázada a robotok a mindennapi életünk részét képzik, a billentyűzetet a kezem alatt nem órásmester rakta össze… De akkor is: robot = sci-fi!)
Még nagyobb fájdalom: esélytelen az is, hogy film készüljön belőle, pedig a képernyőbarát alapanyag megvan benne. És az elmúlt tíz évben fejlődött annyit a magyar filmipar, hogy a megvalósítás sem lenne bicebóca.
De talán a legnagyobb fájdalom, hogy hiába lenne bestseller, mozifilm: a magyar átlagembernek az eltussolt robotügy megmaradna összeesküvés-elméletnek, a robotizált bankrablás története pedig sci-finek. Érezzük az összefüggést?