Radnótiról – gyermekszemmel, őszintén

Tízéves voltam, egy kis falusi iskola négyes összevonású alsó tagozatának negyedikes tanulója. Már gyermekként is vonzott az irodalom, nem telt el úgy nap, hogy ne feledkeztem volna bele valamelyik versbe.
Akkoriban ment egy népszerű rádióműsor, a „Nyitnikék”, melynek adásait rendszeresen követtük tanórákon, a játékos feladatokat többen megoldottuk, postára adtuk, és lázas izgalommal vártuk a jutalomként járó selyem ötösöket. Versenyeztünk, ki szerez többet – én egy díszes levélborítékban gyűjtöttem ezeket a kincseket.
Különleges élmény volt, hogy kapcsolatban állhattunk a rádióval, abban az időben ez nagy dolognak számított egy fővárostól távoli, eldugott hegyvidéki falucskában.
Történt egyszer, hogy a Magyar Rádió két szerkesztője jelent meg iskolánkban egy felvevő masinával és azzal a kéréssel, hogy szeretnének felvételt készíteni három tanulóval – három verset kellene elmondani. Az egyik kiválasztott én lettem. Kezembe nyomtak egy papirost, rajta nyolc sornyi vers állt. Meghagyták, hogy egy óra alatt tanuljam meg, utána felvételt készítenek szavalásomról. Büszkeséget éreztem – majd kiugrott szívem a helyéről –, hogy a kevés kiválasztott között lehetek.
A nyüzsgő tanterem nem tűnt alkalmasnak magoláshoz, ezért a tanító néni átterelt bennünket a lakásába, mely kicsinyke iskolánk épületének része volt. Egyik gyerek a konyhában kapott helyet, másik a nappaliban, nekem a télikert jutott. Kellőképpen örültem is ennek, mert gyönyörűséges virágok pompáztak – pletykák, páfrányok, hatalmas filodendronok, fikuszok, kaktuszok –, még pálma is, pedig akkoriban nem lehetett sűrűn találkozni ilyesmivel. Kész arborétum volt ez a helyiség, tele ablakokkal, bekukucskált a nap, tökéletesen éreztem magam.
Lehuppantam az egyik hatalmas növény mellé a piros műbőr fotelbe, majd nézegetni kezdtem a lapot – és mivel segítséget nem kaptam –, megkíséreltem önállóan értelmezni a sorokat. Bármennyire szerettem a verseket, sajnos elakadtam, sehogy nem ment fejembe a szöveg több részlete, elkezdtem bogozgatni, egészen belefeledkeztem.
„Alszik a szív” – ezt még értettem, de hogyan képes aludni a szívben az aggodalom? A pókháló, a légy is alszik, rendben. Ha csönd van, nyilván semmi nesz nem hallatszik, persze, hogy nem kapargál az egér, mert akkor nem lenne csönd. De hogy a csudába tud aludni a kert, a faág? Mert a fatörzsben a harkály valószínűleg igen, hiszen az állatok is szoktak pihenni. A kasban a méh képes szunyókálni, a rózsában pedig a rózsabogár, de ugyan, miféle szerzet a rózsabogár? Még soha nem hallottam róla. Nem létezett internet, hogy utánanézzek ezeknek a fogós kérdéseknek, de még lexikon sem a közelben, engem pedig nagyon érdekeltek a titokzatos képek, látni akartam mindet, megfejteni őket, magaménak érezni, ám, amikor a búzaszemekben alvó nyár következett, holdban a láng, majd az ősz lopakodni indult, teljesen tanácstalan lettem, kisebb káosz kezdett úrrá lenni rajtam.
Nem volt a közelemben óra, nem érzékeltem az idő múlását, eltűntem a versben, melyről megállapítottam, hogy csodaszép, ám maradtak benne bőven megválaszolatlan kérdések.
Kisvártatva léptek kopogtak a kövön, a tanító néni jött érdeklődni, megtanultam-e már. Lehajtott fejjel, szégyenkezve közöltem vele, hogy még nem, azt el se mertem mondani neki, hogy semennyit nem tudok belőle, mert belevarázsolódtam a részletekbe.
Tizenöt percem maradt, hogy versmondásra készen a mikrofonhoz álljak; lehetetlen vállalkozásnak tűnt, aztán valami csoda folytán mégis sikerült memorizálnom. Valószínűleg a hosszas bogozgatás miatt rögzült bennem, és ez a képességem megmaradt – imádok versekbe bújni, mire előbukkanok, már el is raktároztam, amit belülről láttam. Persze ez csak azokra a versekre érvényes, amelyek bent tudnak tartani, hiszen anélkül nem működne.
A felvétel óta eltelt néhány évtized. Amikor adásba került, megilletődve hallgattuk, alig ismertem fel saját hangomat, hihetetlennek tűnt. Később szöget ütött a fejembe, hogy miért kellett megtanulni, hiszen csak hangfelvétel készült, ám megtaláltam a választ. Valószínűleg azért, hogy jobban át tudjuk élni a mondanivalót. Nekem sikerült a beleérzés, azóta is nagy kedvencem ez a költemény. Olyan maradandó, mély nyomot hagyott bennem, hogy amikor Radnóti Miklós neve szóba kerül, azonnal ez a vers jut eszembe, és megrohannak az emlékek.

RADNÓTI MIKLÓS: ÉJSZAKA

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Azóta felnőttem, az érés folyamata alatt megismerhettem Radnóti Miklós költészetét, mely nemcsak szépsége miatt kimagasló és értékes, hanem komoly üzeneteket közvetít.
Költői képeit már nem kell hosszú ideig fejtegetnem, hiszen első találkozáskor megjelennek előttem olyan festői pompájukban, ahogy a költő elénk tárta érzéseit.
Mit adott még?
Rövid élete alatt megtanította a valódi haza fogalmát – felülről és kívülről tekintve csak egy idegen terület.
A haza nem más, mint otthon érezni magunkat ebben az országban, békességben élni egymás mellett, és ne kelljen nehéz szívvel gondolni a bizonytalan jövőre.
A haza azt jelenti, hogy gyermekeink is itthon érzik magukat, boldogulnak, és nem repülőgépről néznek körül, amikor majd külhonból látogatóba jönnek hozzánk.

Radnóti Miklós száztizenkét évvel ezelőtt született. Nem halt meg, örökké él, hiszen az igazi költők halhatatlanok.

Horák Andrea Kankalin

Kép – Pinterest