Rasszundari Dévi

रस्सुन्दरी देवी

Rasszundari Dévi (1810 – 1898) a bengáli irodalom egyik érdekes személyisége. Nem tekintette magát írónak, nem gondolt írói babérokra, amikor papírra vetette az élete történetét.

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy az asszonyok milliói éltek így Indiában. Pedig nem volt más bűnük, mint az, hogy nőnek születtek.

Rasszundari Dévi Nyugat-Bengálban született, Potadzsia faluban. Az apját korán elvesztette, és a családjával sem tölthetett sok időt. 12 éves volt, amikor férjhez adták. A férfiak számára sokkal kényelmesebb volt, ha a feleség még szinte gyermek, és nevelhető. Nem ritkán testi fenyítéssel is. A kislányt úgy bocsátották el a szülői háztól Rámdia faluban, hogy egyetlen rokon sem kísérte el. Három napig utaztak, csónakon és szárazföldön, míg megérkeztek a házba, amely ezentúl Rasszundari Dévi börtöne lett.

Alapjában véve járhatott volna sokkal rosszabbul is. Az anyósa szerette, és minden családtag kedves volt hozzá. Igaz, hogy a magánéletre nem sok idő maradt. Nyolc szolgálólányuk volt, de a házi munka, különösen a főzés, az asszonyok minden idejét igénybe vette. Mindent maguknak kellett csinálniuk: rizst hántoltak, lisztet őröltek. A szolgálólányok be sem tehették a lábukat a konyhába. Rájuk csak a takarítás és egyéb piszkos munka maradt. És közben folyamatosan jöttek a gyerekek. Az elsőnél 18 éves volt Rasszundari Dévi, az utolsónál 41. Tíz vagy tizenegy gyerek, egy kivétellel mind fiú. Ennyi gyerek mellett Rasszundari Dévinek sokszor napokig nem jutott ideje arra, hogy egyen. Ha mégis enni próbált, valamelyik kölyök biztosan sírni kezdett, és senki sem segített volna: elvárták, hogy Rasszundari Dévi mindent abbahagyjon, és addig foglalkozzon a gyerekkel, amíg el nem hallgat. Rá hárult az ápolás feladata is, amikor az anyósa súlyosan megbetegedett.

És még mindig nem ez volt a legnagyobb baj. Rasszundari Dévi tanulni szeretett volna, ami akkoriban csak a leggazdagabb családok lányai számára volt lehetséges. A bengáli babona – minél többet tanult a feleség, annál hamarabb megözvegyül – sikeresen megakadályozta, hogy a lányokat taníttassák. Rasszundari Dévi csak egy évig járt a falusi iskolába, és ez kevés volt ahhoz, hogy megtanuljon írni és olvasni. Ő pedig mindenképpen el akarta olvasni a Csaitanja Bhágavatát, a bengáli vaisnavák egyik szent könyvét.

A könyv ott volt a házban, de Rasszundari Dévi kézbe sem vehette. Sok próbálkozás után sikerült egyetlen lapot kitépnie. Ezt a ruhája alatt rejtegette, és néha lopva megnézte, főzés közben. Az írást a konyha egyik sarkában gyakorolta, ahol a sok koromtól egészen megfeketedett a fal. És közben állandóan résen kellett lennie, nehogy észrevegyék, mivel foglalkozik. Egyedül, minden segítség nélkül tanult meg írni és olvasni. Ezért-e vagy sem, 1869-ben meghalt a férje. A szokásoknak megfelelően az özvegyet kopaszra borotválták. Többé nem vehetett részt a családi ünnepségeken, nem mehetett ki az utcára, mert egy özvegyasszony látása „nem hoz szerencsét.” Csak a házi munka nem lett kevesebb. Rasszundari Dévit még akkor sem engedték haza, amikor az anyja haldoklott.

Kegyetlen világ volt ez, de mindenki így látta helyesnek.

Végül Rasszundari Dévi mégis elolvasta a Csaitanja Bhágavatát, és megírta az élete történetét (Amar dzsíban). A könyv első része 1876-ban jelent meg, és kisebbfajta irodalmi szenzáció lett. (A második rész csak 1906-ban következett.) Ez volt az első ilyen jellegű írás bengáli nyelven, és revelációként hatott a szerző személye is: az egyszerű háziasszony, aki mindjárt teljes fegyverzetben jelent meg, mint a görög mitológiában Pallasz Athéné.

Az Amar dzsíban ma is érdekes és megragadó, csak éppen lapozni nehéz, mert a kezünk önkénytelenül ökölbe szorul.