Reggeli séta

Már kora reggel elindultam a még ismeretlen utcák felfedezésére. Vállamra vetettem egy vászon szatyrot, aminek a cipzáros zsebébe tettem a telefonom és a pénztárcámat, hogy majd hazafelé jövet megvásárolhassam az ebédhez szükséges alapanyagokat. Amióta munka nélkül maradtam, nincs otthon maradásom, inkább az utcán kószálva a fákkal ismerkedem, mindig találok egy új, ismeretlen egyedet, amit aztán megcsodálhatok kedvemre. Bár, kedves családom rendkívül előzékenyen ügyel arra, hogy ha már munka nélkül maradtam, dolog nélkül ne maradjak, szerintem kissé túlzásba is viszik ebbéli figyelmességüket, mintha nem ismernének, milyen gazdag ötlettárral rendelkezem, hogyan is üssem agyon az időmet.
Ha híre terjedt volna, hogy egy őrült járja a várost, aki a fákkal beszélget, akkor jelzem, az én volnék. Rengeteg fája van még a városnak, amit nem ismerek, de megnyugtatásként mondom, nem csak kizárólag fákkal szoktam beszélgetni, olykor emberek is megszólítanak, mint például most is.

Felfigyeltem három fiatalemberre, akik az utca túloldaláról, hirtelen átvágtak az úton, majd az út közepén megálltak, félhangon még egyeztettek… Azután az egyik elém vágott gyors léptekkel, és előttem folytatta útját, a másik éppen felém tartott, míg a harmadik ott az út közepén indult el párhuzamosan haladva előbbi társával. A felém tartó fiatalember szívélyesen üdvözölt, majd kedvesen közölte velem, hogy egy közeli kisvárosból való, és kilencven forintja hiányzik, hogy megvehesse a vonatjegyet és haza tudjon utazni. Mondom, kedvesség, mosoly, minden a helyén… nekem valami mégis szöget ütött a fejembe. Hirtelen arra gondoltam, abban reménykedik, hogy a kilencven helyett, úgyis százast kap… Igen, ám a vasútállomás jó messzire van innen, és ők éppen az ellenkező irányba haladtak, sőt, véletlenül láttam őket együtt, majd szétoszoltak… Hm, végig futtattam a tekintetem az utcán, sehol egy élő lélek. Illetve ők hárman, és én, egyedül. Éppen egy négyemeletes panel épület előtt haladtunk, felnéztem a házra, az ablakokban idős nénikék, bácsikák nézelődtek, levegőztek. A szemben lévő családi házak ablakszemei lezárva, egyik redőnnyel, másik zsalugáterrel… Kezdtem magam kelepcében érezni, mert már tudtam, ha előveszem a pénztárcámat… Szóval, nem vehetem elő a pénztárcámat, valami frappáns ötlet kell… méghozzá azonnal!
– Nagyon szívesen segítenék, de csak egy reggeli sétára indultam, nincs nálam egy fillér sem – mondtam nagyon kedvesen, előzékenyen, magam is meglepődve, hogy még a hangom sem remegett. Akkor vettem észre, hogy a szatyor színe és a vékony kardigán, amit magamra kaptam, hátha még hűvös a reggel, színben szinte megegyeznek és összeolvadnak a vállamon. A fiatalember udvariasan megköszönte, majd felgyorsította lépteit és gyorsan beérte társait. Ugyanakkor én lassítottam lépteimen, újra körülnéztem, az utca teljesen kihalt volt.
Éppen ezért ért váratlanul, hogy nesztelen, gyors léptekkel, leelőzött egy húsz év körüli lány. Összerezzentem, aztán lelki szemeimmel máris azt érzékeltem, hogy ilyen tempóval gyorsan beéri a fiúkat, őt is leszólítják… meg kell akadályoznom, utánaszóltam hát:
– Kislány, lassítson a léptein… – még mondtam volna tovább, de a lány rámordult:
– Hagyjon békén! Mi köze hozzá, hogy megyek?
El is hallgattam nyomban. Az jutott eszembe, hogy talán ő is a banda tagja. Aztán nagyon meglepődtem, amikor befordult a következő ház kapuján, s jól bevágta maga után.

A három srác már jó messzire haladt előttem, olyannyira, hogy összeszedve minden bátorságom, sarkon fordultam, és gyors léptekkel indultam visszafelé, majd hátra sem nézve, befordultam egy közeli mellékutcán, ahol futni kezdtem, és hittem, hogyha követnének, akkor is van annyi előnyöm, hogy elérjem az egyik multi, szövevényes mellékutcák központjába kihelyezett áruházát.
Tervem sikerrel járt, ott lihegtem a bejárati ajtónál, ahol már emberek sokasága adta egymásnak a kilincset. A gondolatot, hogy itt bevásárolhatnék, azonnal elvetettem. Rögtön haza indultam.
Csak miután bezártam magam mögött a lakás ajtaját, akkor nyugodtam meg.

Aztán még hosszan gondolkodtam. Mi is történt valójában? Netán csődöt mondott hírhedt emberismeretem? Egyáltalán, jól ítéltem meg a helyzetet, vagy nem is voltam veszélyben? Nem segítettem egy embertársamon, aki nagyon meg volt szorulva, csak azért, mert rémképek jelentek meg előttem? Vagy szerencsém volt, mert – habár nem mondtam igazat – hittek nekem, s így megúszhattam? Hogyan bízhatok idegenekben, gyanakvónak kell lennem, esetleg félnem kell?
A közmondás is azt tartja, jobb félni, mint megijedni, de lehet-e félelemben élni?…

Meggyőződésem, hogy a fákkal való beszélgetés sohasem szül ilyen kételyeket. Mindenesetre, néhány napra felfüggesztettem a reggeli sétát.