Relatív

– Anya, mikor érünk már oda?
– Nemsokára kicsim, maradj nyugton!
– Mintha örökké csak mennénk…
Igen, tettem egy fontos felfedezést az életemben. Ez pedig az idő múlása. Tudom,hogy pár embernek ez egy lerágott csont, de megpróbálok kiharcolni még egy esélyt ennek a témának.
Valamelyik nap ültem a villamoson és ez a gondolat fúrta be magát az elmémbe. Olyan gyorsan megtette azt az utat, amit gyermekként olyan soknak tűnt. Mintha az örökkévalóság komor, kegyetlen spiráljába zuhantam volna. Nem láttam belőle akkor még kiutat. Akkor alig vártam,hogy megnyomhassam a leszállásjelzőt, ma pedig már inkább utaznék többet. Az idő és én két dolog vagyunk, amik az élő bizonyítéka lehetnek az ellentétre. Mintha versenyt futnánk. Lehetek az, aki kimondja az igazat?
Mint mindig, úgy érzem, hogy egyre több dologban kell egyetértenem másokkal. Ez furcsa példa lesz, de a gyerekek a fájdalmakat teljesen máshogy élik meg. Számukra csak egy fájdalom létezik. A fizikai. Mi pedig nem tudunk már visszatérni az ő egyszerű világukba. Megpróbálhatjuk, de be kell látnunk, hogy az, amit kinőttünk, akárhogyan próbálkozunk, nem tudjuk magunkra venni. Kisgyermek fejjel arra gondoltam, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni… Lesz egy barátom, akivel sétálgathatok az őszi délutánokon, a tereken, akivel elmehetek Párizsba és aki megkéri a kezem. A jelenlegi állapotom szerint: Nem akarok senkit sem magam mellé, céltudatos vagyok és nem látok időt arra a közeljövőben,hogy másnak a problémáit is a nyakamba varrjam.
A tény az, hogy változunk. Folyamatosan. Apró, pici dolgokban, amik önmagukban kissé jelentéktelenek, de összességében alkotják a nézetünket, az álláspontunkat. Nehezen teszem, de belátom, hogy a világ megváltozott… és vele együtt én is!