Azt mondod, réztekercs? De miért nem egy villanyszerelőt kérdezel meg?
Mert az túl egyszerű lenne.
Szerintem valamiféle koax kábel, rézbevonatú acél, vagy ilyesmi. 50 vagy 75 Ohm, és 100 méter egy tekercs.
Nem egészen erre gondoltam, de most, hogy így mondod…
TQKM 0,5-ös, 4-erű, fekete-piros-mályvaszínű, beltéri telekommunikációs rendszerekhez?
Nem talált. És ha csak ennyit mondok, Khirbet Kumrán?
Esszénusok és therapeuták. Persze már régóta tudom, hogy az nem is úgy volt, nem esszénusok, hanem a Fény Fiai, nem akkor éltek, és az egész meséből gyakorlatilag csak annyi igaz, hogy fehér ruhában jártak. Jó, legyünk egészen pontosak. A Kr.e. 8-7. századokban lehetett ott a „sástengeri város,” akármi is volt az. Kr.e. 135-ig nem történt semmi, akkor ismét építkezni kezdtek, feltehetően az esszénusok. Kr.e. 31-ben jött a nagy földrengés, és minden összedőlt. Herodes Archelaos alatt népesült be ismét, de az új lakók már nem esszénusok voltak. Vagy igen. Vagy nem. Valamilyen szekta, amelynek tagjai az Ószövetség iratait használták, de voltak egészen sajátos törvényeik. „Íme, a parancsok az egész közösség számára, az asszonyokkal és s gyerekekkel együtt: 1. Élet a közösség szabályai szerint. Isten keresése, 2. teljes szívvel és lélekkel, azt tenni, ami Őelőtte jó és helyes, 3. ahogyan Mózesen és a szolgáin, a prófétákon keresztül közölte, mindent szeretni, 4. amit Ő választott, gyűlölni, amit Ő elvetett, távol maradni minden rossztól, 5. kitartani a jó dolgok mellett, amilyenek az igazság, igazságosság és jog gyakorlása, 6. elfordulni a bűnökkel megterhelt szív és a kéjsóvár szemek makacsságától…”
A szokásos szöveg. Mindenki tudni véli, hogy Isten külön vele közölte az igazságot, és mindenki más a legnagyobb sötétségben tévelyeg. Ködösítés a jóról és az igazságról, pedig még a legutolsó útonálló is csak a jót akarja – úgy értem, azt, ami neki jó.
Van azért bizonyos konszenzus. Alapjáraton olyanok vagyunk, amilyenek: önzők, erőszakosak és lusták; valami rejtélyes oknál fogva jobban szeretjük az élvezeteket, mint a szenvedést. Sajnos ezek a remek dolgok csak akkor működnek, ha olyanok is vannak, akik elviselnek minket. Ezért rendkívül fontos, hogy legyen megfelelő számú balek. Akinek nem számít, ha csak jó sokára, az idők beteljesedésekor kapják meg a jutalmukat.
Most akkor nem egészen értem. Melyik kategóriába soroltad az esszénusokat?
Nincsenek merev határvonalak. Egyrészt végtelen önzés, ha azt képzelem, kisajátíthatom magamnak az igazságot, másrészt óriási áldozatokat hozok azért, hogy ezt mások is elhiggyék rólam. Lemondok a világi életről, amelyben egyébként sem voltam sikeres; mások viszont éppen a lemondásomat csodálják. Rengeteg dolgot el lehet viselni egy kis tömjénezésért, még a szegénységet vagy az éhezést is.
Amennyire tudjuk, az esszénusok, a Fény Fiai, vagy egyszerűen a kumrániak, aszkéta módjára éltek, barlangokban vagy nyomorúságos körülmények között, nem rendelkezhettek magántulajdonnal, szigorúan ellenőrizték minden gondolatukat. Az még nem derült ki, hogy ez mennyiben érte meg nekik. Vagyis, volt-e kielégítő mennyiségű tömjénezés. A világ végén laktak, úgyszólván kősivatagban, ahová nagyon kevés utazó vetődött el. Sokan csak úgy nézegették őket, mint mi a majmokat, az állatkertben.
Hát a túlvilági jutalmak?
Gondolod, hogy ez elég volt nekik?
Miért ne? Ne felejtsük el, hogy azóta eltelt vagy kétezer év, és ezen a világon semmi sem állandó, csak a változás.
Vagyis te elhiszed, hogy az esszénusok – bocs, én már csak így nevezem őket, mert megszoktam, és a név elég rövid – boldogan éltek a maguk választotta szegénységben, miközben arról ábrándoztak, hogy eljön még az idő, amikor gazdagabbak lesznek mindenkinél?
Hát, azt nem tudom, hogy konkrétan ki és miről ábrándozik, de annyi biztos, hogy nem volt semmijük. Belépéskor le kellett adni minden vagyonukat, és az esetleges eltitkolást súlyosan szankcionálták. Így volt valamennyi közösségi vagyon, de sok nem lehetett. Az igazán gazdag emberek gondosan kerülik azokat a szektákat, ahol folyton a szeretetről és az adományozásról prédikálnak.
Én meg azt mondom neked, hogy nem volt olyan kevés az a közvagyon. Még akkor sem, ha, tegyük fel, csak egy része volt de facto az övék. Az megvan, hogy Khirbet Kumrán körül, a barlangokban mindenféle értékes cuccot találtak?
Már akinek értékes, na igen.
Persze, agyagedények és penészes bőrdarabok, de gondolom, nem kétséges, hogy az esszénusok rejtették el itt az írásaikat?
Ez volt a genizájuk.
De nemcsak régi vagy már használhatatlan írások voltak ebben a genizában, hanem igazi kincsek is. Leltár formájában. Állítólag 30 tonna arany, 70 tonna ezüst, vagy mások szerint 4,000 mázsa arany és ezüst, nem is beszélve a templomi edényekről. Pontos információ, hol lehet megtalálni ezeket a drágaságokat. Gondolom, nem véletlenül, és nem is azért, mert abszolút semmi közük nem volt hozzá. És ez a leltár a híres Réztekercs.
Hallottam róla valamit.
És nem hiszed?
Dehogynem hiszem, hogyne hinném. Meg lehet tekinteni Ammanban, a jordániai nemzeti múzeumban. Készült róla másokat is, ha igaz. Persze az egészen más kérdés, hogy mennyire hiteles, vagy hogy egyáltalán tudtak-e róla az esszénusok.
Nos, ugyanott találták meg, mint a többi írást, Ézsaiás és Habakuk tekercsét, töredékeket más ószövetségi könyvekből, a törvénykönyvet, a Fény Fiai harcát a sötétség fiai ellen, a magasztaló énekeket. 1953 március 20-án, a jelenleg 3. számúnak nevezett barlangban, alig 2 km-re a kolostortól. Egyesek szerint a földön hevert, és nagy, kiszáradt, koromfekete brazil szivarra hasonlított; a többség azonban úgy tudja, ez is egy agyagkorsóban várta a feltámadást. Kész véletlen, hogy a beduinok, akik már többször megfordultak ebben a barlangban, nem vették észre, vagy ami valószínűbb, nem találták elég értékesnek. Volt ott még néhány bőr- és rongyfoszlány, egy fonott kosár részei, kötéldarabok, egy-két szerszám, egy kisebb korsó. Az eredeti állapotot már nem lehetett rekonstruálni, és még most, ennyi év után sem biztos, hogy ez meg az nem tűnt el örökre egy magángyűjteményben. A Réztekercset elvitték a jeruzsálemi múzeumba, és egy ideig fogalmuk sem volt arról, hogy mit kezdjenek vele. Annyi látszott ugyan, hogy írás van rajta, de az is, hogy a tekercset nem lehet egyszerűen kibontani. Félő volt, hogy azonnal széttörik.
De azért megpróbálták, nem?
Nem igazán. Csak a hátlapra átnyomódott betűket nézegették, néhol elolvastak egy szót, és Roland De Vaux, ki tudja, miért, megállapította, hogy a törvény szövegét vésték a rézre; egykor a nagy ebédlőben helyezték el, hogy mindig szem előtt legyen. A legkevésbé sem zavarta, hogy a tekercs szélén nincsenek felfüggesztésre utaló nyomok, és egy 240 x 29-30 centis, kb. 7 kilós rézdarabot nem könnyű felakasztani. K.G. Kuhn göttingeni professzor 1953. szeptemberében még mindig csak a tekercs külsejét láthatta, a szöveg végét, amelynek írástípusa szerint Uzziás király sírfeliratára hasonlított. Mégis elolvasott néhány szót: 4-es szám, arany, áss, további számok, retesz, alatt, ezen az oldalon, ház, korsó a földben, a fele, dél, ajtó, a felső szobában… akkor pedig nem Ézsaiás & Co, és furcsa még egy apokrifnak is.
De miért írtak volna egy ilyen listát a kumrániak, és legfőképpen miről?
Hát, mondjuk, tudták, hogy közelednek a rómaiak, és amit nem sikerül elrejteni, annak annyi. Vagy ami valószínűbb, úgy tudták, hogy közeledik a világ vége…
Persze. Nagy szükség van a leltárra, miután mindennek vége lett. Én már most megmondom neked, kamu az egész. Akármit véstek arra a tekercsre, az első betűtől az utolsóig mind kamu.
Szerencsére akadt néhány kevésbé szigorú tudós, akik mindenképpen el akarták olvasni. Dr. Corwin (Baltimore) három évig próbálkozott, aztán belátta, hogy a réz teljesen korrodált, nem lehet vele mit kezdeni. Szét kell vágni darabokra. Sőt el kell vinni Manchesterbe, mert csak ott van ehhez való technológia. Diplomáciai akadályokat is el kellett hárítani, mert a cucc Jeruzsálemben volt ugyan, de a jordániai kormány tulajdonában. Végül persze hogy szétvágták egy nagyon speciális fűrésszel, és most már „csak” meg kellett tisztítani. John Marco Allegro volt az első, akik elolvashatta, és meg is küldte a nyersfordítást Jeruzsálembe – igen, ugyanaz az Allegro, akinek 1970-re teljesen elment az esze. Kiadott egy könyvet, amelyben egészen komolyan azt állítja, hogy Jézus igazából nem egy személy volt, hanem egy gomba, az Amanita muscaria. Az egész Biblia egy nagy gombatelep, a Vénusztól a Rephaimig, Jónástól a tengeri vihar lecsillapításáig, és a bizonyítékok száma gyakorlatilag végtelen. Ézsaunak vörös volt a haja, és szőrös a teste – íme, a piros-fehér gomba, amelyet érdes textúrájú hártya borít. Keresztelő János neve, Tabbal, a sumér tabbarliból, akkád tabarruból származik, amely gombát, ill. vörös festéket jelent. Teveszőr köntöst viselt, ami csupán szójáték, a héber kirkárah (teve) és a görög kirkaia (mandragóra) közös eredete a sumér kurkur (a szent gomba egyik neve). János levágott fejét egy tálba tették: keresztelő (tabbálá), tál (latin tabula, sémita tablá), gomba (sumér tabbali). Jézus egyik neve Bar Panderá, a párduc fia, de természetesen a gombát nevezték panderának, mert „pettyes.” Péter neve Kephas, ami a gomba latin neve, cepa. Barnabás jelentése nem a bátorítás fia, sőt nem is arameus név, hanem „a piros és fehér pöttyös fia,” – minden és mindenki gomba, még pontosabban a vulvában elhelyezett penis. „Kezdetben volt a vulva,” mondja Allegro, és az sem zavarja, hogy a gomba kalapja van felül.
Ez az apróság Siva híveinek sem szokott feltűnni Indiában.
Értem én, az isteni penisek a tövükkel nyomulnak efelé… Meg aztán Allegro csak úgy dobálózik a sumér szavakkal. Ehhez nem tudok hozzászólni, de elég sok köztük a szanszkrit. Szóval, az egész Biblia a gombakultusz alkotása, és a sumérek szanszkritul beszéltek, de mindegy. 1956-ban megjelent a fordítás, amely nemcsak hogy igazolta Kuhn feltételezését, de kétségkívül óriási szenzáció lett. Tele ilyen mondatokkal: A romban, amely Acor völgyében van – a keleti bejárat lépcsői alatt egy láda ezüst és edények, 17 tálentom súlyban – a ciszternában, a fal alatt, a keleti oldalon 600 ezüstrúd – a Máté udvarán levő víztartályban – a sóveremben. Voltak helységnevek is, többnyire Jeruzsálem közeléből, és néhol, a sorok végén, görög betűk. Hatvanháromszor ismétlődött a sürgető felszólítás: Áss! És nem kétséges, hogy sokan már vették is az ásót, hogy rohanjanak. De hová? „Az ülésterem oszlopa alatt,” meg „a Máté udvarában”-féle helymeghatározások csak kétezer évvel ezelőtt számíthattak pontosaknak.
Ugyan már. Persze hogy kamu. Ha nekem van pár arany- és ezüstrudam, és elásom, semmiképpen sem készítek róla listát, azzal a nyájas felszólítással, hogy áss csak nyugodtan, és találd meg.
Még csak nem is egy lista készült. A tekercs végén, a 64. pont szerint volt egy másolat is, amelyet „Kohlitban” helyeztek el. Sajnos nem tudjuk, hol van ez a Kohlit.
Mondom én, hogy kamu. Azok a kincsek már régen előkerültek volna, vagy legalábbis a nagyobb részük. Gondolod, hogy Mohamed ad-Dhib volt az egyetlen, aki az elveszett kecskéjét keresgélte a pusztaságban? Arról nem is beszélve, hogy pl. a német folklór tele van ilyen barlangokba, földalatti járatokba, lovagvárak pincéjébe tévedt kecskékkel, és persze mindenütt kincseket rejtettek el. Tirolban aranykecskék őrzik az óriási nagy vagyont… Oké, akad néhány sárkány és kísértet is, de nekem már onnan kezdve gyanús, hogy a beduin gyerek bedobott egy kavicsot a gödörbe.
No de végül csak elárulták a rejtekhelyet. Akadtak érintetlen barlangok is, amelyekbe egyetlen kecske sem esett bele. Nagyon is el lehet képzelni, hogy a kincs létezett. A kumráni kolostor tulajdona.
Nem, ez egyszerűen túl sok.
Akkor a jeruzsálemi templom kincse, akár az elsőé, akár a másodiké.
Az esszénusoknak semmi közük nem volt a templom kincseihez.
Lehetséges, hogy ők őrizték egy ideig.
Kizárt eset. Nem voltak jó viszonyban. Nem tartották tisztának az egyházi vagyont. Akkor meg különösen nem, ha a templom bankként vagy trezorként működött. Történelmi tény, hogy ellentétek voltak a templom és a kumráni közösség között. Nem bíztak meg egymásban, és úgy látszik, meg is volt rá az okuk, mert a kincs szőrén-szálán eltűnt.
Josephus mit tud erről?
Josephus azt mondja, hogy elvitték a rómaiak. És Titus diadaloszlopán látjuk a templomi edényeket. De egyáltalán nem kapták meg azt a központi helyet, amit ennyi tonna vagy annyi mázsa arany és ezüst megilletett volna.
Mert a rómaiak lenyúlták a legértékesebb darabokat, és csak annyit küldtek Rómába, amennyit feltétlenül kellett. Senki nem hitte volna el nekik, hogy üresen találták a második templomot.
Rendben van, Rómába küldtek valamennyit, ezt mondja Josephus is. De minek készítettek volna listát, pláne két példányban? Csak azért, hogy a rómaiak megtalálják, legalább az egyiket? Az sem logikus, hogy a templom és/vagy magánszemélyek kincseit hatvanhárom, vagy ki tudja, hány helyen rejtették volna el; romos épületekben és lépcsők alatt. Mekkora apparátus kellett volna csak a szállításhoz? Gondolod, hogy ez nem tűnt volna fel senkinek? Az utolsó ezüstrudat is megfújták volna, mire egyáltalán megérkeznek a rómaiak.
Akik viszont hamar visszaszerezték volna tőlük. Megvoltak hozzá a módszereik.
Azt elhiszem, hogy szívesen alkalmazták a kínvallatást. Csakhogy akkor sem találtak többet, mint amennyit a templomból elrabolhattak, mert a Réztekercs tartalma kamu.
Szóval, Mowinckellel értesz egyet, aki azt írta, apokrif irat, „merőben elméletileg tárgyalta a kincsek elrejtésének lehetőségét, ahogyan a Makkabeusok 2. könyve (2.8) szerint Jeremiás elrejtette a frigyládát… eschatologikus irat, melynek nincs gyakorlati jelentősége.”
Nagyon okos ember lehetett ez a Mowinckel. De mindegy, hogy eschatologikus vagy sem, egyszerűen kamu.
Kénytelen vagyok ellentmondani. Bármi is a véleményed az esszénusokról, ők komolyan hittek az Igazság Tanítójában, és tisztességes emberek voltak. Semmi okuk nem volt arra, hogy részt vegyenek egy ilyen arányú hamisításban. Vallási kérdésekben nem szokás hamisítani.
Ahogy te tévedsz. Miután megtalálták Mésa moabita király feliratát, hirtelen nagy mennyiségű „bibliai” régiség jelent meg a piacon. Volt, aki be akarta bizonyítani, hogy a Biblia akkor is igaz, ha nem, és voltak, akik egyszerűen csak pénzt akartak keresni. És ezek a hamisítók nem voltak kispályások. 1883-ban egy Schapira nevű „kereskedő” egymillió fontot kért egy régi kéziratért, amit Mózes 5. könyve egy részének mondott. És nemcsak a pénzről volt szó. A kéziratban a kánonikus változat szerepelt, írja Hans Bardtke (Berlin), „Mózes beszéde Izraelhez, amint az a mai 5. könyv 1-11 és 27ff fejezeteiben szerepel. A tulajdonképpeni „törvények” közül ez a kézirat, a Tízparancsolaton kívül, nem tartalmaz semmit. A hamisító tudott a történelmi-kritikai tudomány eredményeiről, amely De Wette, 1803 óta feltételezi, hogy a Josia király által (Kr.e. 622) megtalált törvénykönyv benne van Mózes 5. könyve 12-26. fejezeteiben. Ez a hamisítás tehát több akart lenni, mint egy régebbi törvényforma, „szenzációként akart hatni, bepillantást adni az ószövetségi kánon egy könyvének irodalmi keletkezésébe. Ezért Mózes beszédéből gondosan elhagyott mindent, ami exegetikailag a Kr.e. 8. századnál későbbi időkre vezethetett volna. A hamisító elég ügyesen dolgozott, de kiderült, hogy a modern pergamennek vegyszerek adtak régies kinézetet, túlírtak a sorokon, a szöveget moabita szavakkal keverték, így a francia Clermont-Ganneau könnyen leleplezhette a csalást.
Értem, de ez egészen más helyzet. A Réztekercs nem ideológiai alapon készült. Nem is lehetett olcsó; miért feltételeznénk, hogy valaki csak szórakozott?
Pedig szórakozott. Vagy valakit meg akart téveszteni. Valószínűleg nem sikerült. Minek őrizték volna meg a Réztekercset, ha már megtalálták (és elköltötték) a suskát? Egyáltalán mire lehet elkölteni ennyi pénzt?
Háborúra. A rómaiak ellen.
Ugyan már. Öt percig sem volt esélyük. Annyi se, mint kincseket találni a nagy ciszternában, vagy Melkizédek szőlőhegyén.
Egyszer még előkerülhet.
Hiszi a piszi.