Robert Frost

Eszembe jutott – Robert Frostról

Robert Frost (1874-1963) amerikai költő ma már nem divatos, pontosabban, a témák mentek ki a divatból, amelyekről olyan szívesen írt – idillikus paraszti élet, megfáradt öregek, akiknek annyi pénzük sincs, hogy megvásárolják sanyarú életük egyetlen luxuscikkét, a pipadohányt – ködös reggelek, és egyetlen esős nap – gyerek, akinek hiányzik az esti ima – almaszedés – csengő a szekeret húzó ló nyakán – és mindenekelőtt a szeretet, coelhoi közhelyekben elbeszélve. Nincs türelmünk a többnyire hosszú versekhez, amelyek egy gyerek vagy egy el nem ismert falusi filozófus szavaival próbálják elmondani a – mit is? Hogy elkopik az ujjunk, mire rendbe hozunk egy falat? A földön halott falevelek hevernek? Ceruzával rajzolt kép a falon? Hangya, ki alvó molyba ütközik?

Nincs türelmünk, nincs időnk, lapozzunk, nem érdekel. Robert Graves mesteri költőnek nevezte, egy antológia szerzője benne látja a modern Horatiust, négyszer kapta meg a Pulitzer-díjat, ő volt az egyetlen, aki egy amerikai elnök (John F. Kennedy) beiktatásán előadhatta a saját versét – és ez még mind semmi – vagy nem sok, ahogy vesszük, hiszen a költészet a legszubjektívebb műfaj.

De nem is ezért vettem elő ezt az antológiát, amelyben Frost 32 verssel szerepel, hanem mert valaki ezt a sort idézte: „Rím nélküli verset írni olyan, mint háló nélkül teniszezni.” Ezt állítólag Frost mondta, lelke rajta, elhiszem neki. Már most, nem azért, de Frosttal is előfordult, hogy háló nélkül teniszezett, és az sem egészen egyértelmű, mi szükség van ehhez a játékhoz egy hálószobára.

És itt felmerül a kérdés, hogy pontosan mi a rím. Afternoon – picture, nem az. Trees – grass, ez sem. A köztudatban a rím a vers dísze – már amikor. Kazinczy szerint a szóvégi hangok egyezése-egybecsengése, Horváth János a ritmusszakaszok határán álló szavak egyezését keresi, László Zsigmond megelégszik a sorok végének vizsgálatával. Tudományosabban: „A rím a legelterjedtebb járulékos ritmustényezők egyike, értéke a köznyelv sajátosságainak függvénye: az akaratlan szóvégi egybecsengés beszédbeli gyakorisága vagy ritkasága erősen meghatározza, hogy a hangzás tekintetében egyébként teljesen egyforma szerkezetek jó vagy rossz rímnek számítanak-e az egyik és a másik nyelv verselésében.” (Szepes Erika – Szerdahelyi István: Verstan, 1981). Hallottunk már egy bolond négerről is, aki a csengőjét rázza, de ez nem píszí, gyorsan felejtsük el.

Szükséges-e a rím ahhoz, hogy a versből VERS legyen? Nyilván nem, mert akkor az egész ókori görög költészet kuka. Homérosz és Hésziodosz szánalmas versifikátorok. A disztichon, a görög jambikus ütemversek (Arkhilosztól Szophoklészig és Anakreónig), mind kuka. Vergiliust, Horatiust, Catullust, Ovidiust meg se lehet említeni a poéták között. Magyar vagy jelentéktelen európai országok költőiről szó se essék, ha nem „rejmoltak” (Kazinczy szavával). Verseghy képes három sort kiadni a kezéből, ilyen végszavakkal: zöld tavasz – komor tél – lebegnek. Zöld tavasz, föld ravasz, komor tél, szomor szél, lebegnek, rebegnek, ez már valami! Ne is tanuljuk meg, mi az alkaioszi strófa, paióni mérték, dochmius, szótadészi sor, glükóni versszak, pherekráteus – egyébként nagyon elszánt ember legyen az, aki úgy ül oda az asztalához, hogy most pedig pherekráteusokat fogok írni.

Akkor most mi a tanulság? Semmi – ha csak az nem, hogy a versben is, mint az életben általában, mindent szabad, ami szép, jó, igaz.

Költészete nem árulja el, de Frost élete nem volt boldog. Korán elvesztette a szüleit, egyik fia öngyilkos lett, egyik lánya a pszichiátriára került, három másik gyerek nem élt sokáig, felesége depresszióval és szívbajjal küszködött, és végül a mellrák vitte el. Talán éppen ezért kereste a rendet és harmóniát ott, ahol könnyebb megtalálni, a fegyelmezett sorok és a pattogó rímek világában.

Obsecro vos ego mi auxilio. (Plautus)