Séta, karantén után

Örömteli várakozással indultam el az első sétára. Alig vártam, hogy teleszívjam a tüdőm friss levegővel, érezzem a tavasz illatát, hallgassam a fák levelének suttogását, hiszen a leginkább, ők hiányoztak.

Alig jártak emberek az utcán. Hétköznap délelőtt, senkinek semmi dolga. Azután feltűnt, hogy mégis. Idős emberek igyekeztek a boltokba, arcukon maszkkal, egyeseknek kesztyű is volt a kezén.
Lám, mennyire figyelnek az emberek egymásra, gondoltam magamban, mert nem csupán magunkat védjük a maszkkal, hanem másokat is, mert lehet, hogy éppen mi vagyunk fertőzöttek. Elégedetten baktatok tovább, a közeli parkba igyekszem. Elhaladok egy presszó előtt, a teraszra máris kitehetnék a „megtelt” táblát, pedig még sokan jönnek, fiatal lányok, fiúk maszk nélkül, vidáman fecsegve. Megértem, hogy hiányzott nekik a társaság, bizonyára jobban, mint az időseknek, de, vajon ők miért nem gondolnak embertársaikra. Értem én, hogy akár tünetek nélkül átvészelhetik a vírust, megúszhatják, de talán éppen azért kellene nekik maszkot viselniük, hogy ne fertőzzenek meg másokat.
Elgondolkodva baktatok. Már a maszk is fojtogat, alig kapok levegőt, de megyek tovább, hisz halaszthatatlan találkám van a fákkal, bizonyára már ők is nagyon várnak.
Gyönyörű az idő, csak éppen a május illatárját nem érzem, pedig egészen váratlanul felfedezek egy jázmin bokrot. Nahát, már kinyílott a virága, imádom az illatát. Közelebb megyek, hogy megcsodáljam, de nem érzem. Persze, hogy nem, hiszen maszk van az arcomon. Aztán látom, hogy már a virágok hervadtan csüngnek, s a bokor alja is tele van fehér virágszirommal. Elvirágzott! Elvirágzott az orgona, az ibolya, a gyöngyvirág, sőt, az akác is… Nekem már semmi sem maradt. Ez a tavasz mégis kimaradt az életemből, megfosztott első virágainak illatától, annak tüneményes bájával együtt.
Mind jobban fojtogat a maszk, beizzadt az arcom, alig kapok levegőt, sőt az államról már csöpög le a víz, folyik végig a nyakamon. Eszembe jut, nem lehet könnyű az orvosoknak, ápolóknak, egész napon keresztül védőruhában, maszkban, szemüvegben, kesztyűben gyógyítani, életet menteni. Minden elismerésem az övék!
(Az elismeréssel, ugye nem jár együtt a bércsökkentés is?, abban az esetben visszavonom).

Hazaindulok, mert már elviselhetetlenül gyötör a maszk, de kitartok hazáig, csak azért is. Ez a séta nem volt olyan örömteli, amilyen máskor lenni szokott. Egyedüli vigaszom az, hogy végre megölelhettem minden szembejövő fát a vén, ráncos kérgű törzsükbe suttogva, hogy mennyire szeretem őket.