Sid Clever kapitánynak, a fedélzetre

2016-ban találkoztam először Sid Clever (Fekete Zsolt) írásaival a Napvilág Íróklubon, ahol szerkesztő vagyok. Május vége felé járt az idő, amikor engedélyeztem egyik novelláját; emlékszem, holtfáradt voltam, de – végső erőtartalékomat összeszedve – hagytam nyomot alatta, jeleztem neki, hogy kivívta tiszteletemet (később megkérdőjeleztem magamban, mert egyetlen betűvel sem reagált). Ezt követően jó ideig csak a háttérből figyeltem, aztán feladtam elveimet (nem szólok azokhoz, akik nem jeleznek vissza), mivel élmény volt minden műve. Kapott egy ejnye-bejnyét a választalanság miatt (bombabiztos alibivel mentette ki magát), építő kritikát a felmerült hibák orvoslására (ebből nem kért, mondván, „fakultatív”).
Közölte velem, idézem: „Már régebben „olvastam” a verseidet, de nem az én világom.” – nem baj, gondoltam, attól én juszt is olvaslak téged.

Akkor még véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy a Napvilág Íróklub csendes szigetén az „Ördög krónikásával” terelt össze a sors, de mint tudjuk, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Éppen ezért eszemben sincs meglepődni ezen a váratlan fordulaton.
Meglehetősen vesztes pozícióból indultam (más hanyatt-homlok menekült volna), hiszen – mint említettem – a szigorú hajóskapitány helyből eligazított, és finoman (valószínűleg nem akart kíméletlenül beletaposni lírai lelkembe) a hajófenékre küldött.
Innen kellett felkapaszkodnom, hogy szétnézzek a morajló tengeren, mely ugyan tajtékot vetett, ám én mégis beleugrottam a mély vízbe, bátran úsztam tovább – mindaddig, amíg a tengertől a vadvizekig jutottam, utána pedig vissza a tengerhez. Minél jobban megismertem ezt a nem mindennapi „hajóséletet”, annál inkább körvonalazódott a különc figura, aki mindennek és mindenkinek fricskát mutatva ontja magából a szavakat, hogy novellákká sokasodjanak. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy elvonási tüneteim vannak, amikor valamelyik történetében nem hallom sörösdobozok szisszenését (ez az egyik védjegye), vagy nem érzek cigifüstöt (ez a másik).
Négy év alatt azokkal az írásaival találkoztam, amelyeket az íróklubon publikált, majd amikor a világhálón is egymásra akadtunk, kötetet cseréltünk. Elárulom, nem az én ötletem volt, hiszen a történtek után még álmomban se mertem volna említeni, hogy szonetteket olvasson. Alig hittem el, hogy ő kért erre, csak pislogtam, meg is kérdeztem tőle, biztos-e, hogy romantikus verseket akar a könyvespolcára. Mivel megerősített, kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az „Ördög krónikása” nem is annyira félelmetes (nekem), bizony, okozhat meglepetéseket. Jó, tudom, továbbra sem lesz kiemelt helyen nála a líra, de azért mégis nagy dolog, hogy az én verseimet elolvasta, és nem vetette a kénköves pokol fenekére, hogy mindent elemésztő lángoktól semmisüljenek meg.
Bármennyire különböző stílusban írunk, sok hasonlóság van bennünk. Például meglepődve tapasztaltam, hogy – szinte megszólalásig – ugyanolyan a gyűrűje, mint az enyém, csak én (természetesen szabálykövetően) a gyűrűsujjamon hordom (ez csak egy érdekesség, melyet nemrég fedeztem fel).

Minden nap lestem a postást, meg is érkezett a csomag, benne egy fekete és egy fehér könyvvel.
A feketében Feketelevest „főztek” fivérével (Ted Clever is nagyon jól ír, van is kedvencem tőle, a „Leila”).
A Feketeleveshez sör dukál, cigi, olykor vér folyik, fegyverek dörrennek, mégis élve úsztam meg és józan is maradtam, mire a fejezetek végére értem. Mondhatom, kivételes élmény volt összegyűjtve olvasni azokat a műveket, melyekből ismertem már néhányat (fent említett okok miatt), és van benne olyan történet is, amelyik elér az ember szívéig, jól megfacsargatja (mert az „Ördög krónikása” ilyen kunsztokra is képes).
A „fehér könyv” – Ezek a pesti népek – előszavában találtam egy kiemelten fontos gondolatot: „mert a jövőhöz múlt is kell”.
Én kiegészítem: az „ellopott múlthoz” kijár egy megtalált jelen és jövő.
Ez a kötet érdekes hatást váltott ki belőlem. Egyrészt örültem, hogy nem tartozom a pesti népek közé (bár néhány fricskát simán magamra vehetek), másrészt belecsöppentem egy olyan világba, amelynek én is tagja vagyok, kicsit el is szégyelltem magam, amikor azonosságokat fedeztem fel. Nyilván, akikről szólnak ezek a történetek, nem díjazzák (legalábbis először), ám el kell gondolkodni az értékrenden, mert nagyon nincs jól, amiket manapság tapasztalunk.
Tükröt tartanak az írások, ha valaki tüzetesen belenéz, van esélye javulásra. A „tükrös” novellák mellett olyanok is helyet kaptak, amelyek mélyen megérintettek, amolyan „szem nem marad szárazon” novellák.
Vitathatatlan erénye mindegyik műnek a kendőzetlen őszinteség, melyet rendkívül fontosnak tartok.

Sid Clever, szeretettel gratulálok a kötetekhez! Mindháromhoz, mert néhány nap múlva könyvespolcomra kerül a „Szigetfestő” is.
Azt kívánom neked, hogy leld örömöd a megtalált jelenben és az előtted álló jövőben, jusson el minél több olvasóhoz tükröd és üzeneted!