Sir J.M. Barrie

Sir James Matthew Barrie (1860-1937) neve nem sokat mond nekünk, Pán Pétert viszont annál többen ismerik – persze nem sokan láttuk a színházban, és Müllerpoppercoelho rajongó legyen a javából, aki képes végigolvasni a felnőni nem akaró gyerek édesbús giccstörténetét – de van a londoni Kensington Parkban egy mérsékelten híres szobor, és Pán Péter nevéből szállóige lett. Afféle pszichiátriai probléma, mint Alice a csodaországban – bár, ha jól meggondoljuk, egyetlen klasszikus mesénk sem a kritikai realizmus jegyében fogant.

Számos regényen és színművön túl volt már Barrie, amikor a Pán Péter előadásra került (1902). A kortalan fiú és a halandó kislány, Wendy neverlandi kalandjai azóta is töretlenül népszerűek, legalább angol nyelvterületen – a Brit Szigetek lakói mindig is különös, misztikus kapcsolatban álltak a tündérekkel. Barrie szerint mindenütt ott vannak láthatatlanul, és elég egyszer tapsolnunk, ha meg akarjuk látni őket.

Kipróbáltam, nem működött.

Szegény Barrie, a saját pszichogén problémáit írta bele a Pán Péterbe. Ott kezdődött, hogy feltűnően kicsinek született, és 5 lábnál nem is lett magasabb. Nem éppen törpe, de nem is vették volna be gárdistának. Hatéves volt, amikor meghalt a bátyja, David, egy korcsolyázós balesetben. David volt a mama kedvence, és az anyja, Margaret sosem tudta feldolgozni ezt a tragédiát. A kis James egészen sajátos módon igyekezett biztosítani az anya figyelmét: David ruháit viselte, ugyanúgy fütyült, rendszeresen válaszolt, amikor úgy vélte, hogy az anyja a halott fiával beszélget – nem, szó sem volt arról, hogy a gyereket orvoshoz vigyék, inkább örültek annak, hogy Margaret talált egy kis vigasztalást a fiúban, aki mindig kicsi maradt.

Barrie más szempontból sem nőtt fel teljesen. Akkor volt a legboldogabb, ha gyerekek között lehetett, a nők nem érdekelték. Egyszer mégis megnősült, de azt suttogták, hogy a házassága tisztán elméleti szinten létezett. A fiatal színésznő, Mary Ansell, nem is bírta sokáig, szerzett egy használható barátot. Egy ideig nem akartak elválni, nehogy botrány legyen, aztán mégis elváltak, mert a botrány is jobb, mint a rossz házasság. Boldogan szabadultak meg egymástól, és Barrie három elárvult rokongyereket pátyolgatott. Nekik mesélte először Pán Péter történetét, elhitetve az érintettekkel, hogy a gyerekek a születésük előtt kismadarak – a gyerekszoba ablakaira azért tesznek rácsot, nehogy elrepüljenek – ez csak Pán Péternek sikerült. Éppen így mesélgetett Charles Dodgson (Lewis Carroll) egy ismerős család gyerekeinek; mindkettejüket utolérte a pedofília vádja – persze ezt már egyre kevésbé vesszük komolyan, mert olyan világban élünk, amelyben senki nem hiszi el többé, hogy valaki őszintén szereti a gyerekeket, és a legártatlanabb érintés is elég ahhoz, hogy valakit egy életre pedofilnak bélyegezzenek.

Barrie rengeteget írt, regényeket, drámákat, mindenfélét, de ez mára mind halott betű. A viktoriánus irodalom jóvátehetetlenül elavult, felismertük a sok önfeláldozó és nemes szív hátsó szándékait, sőt ezek a hátsó szándékok még jobban untatják a mai olvasókat, mint maguk a nemes szívek. Barrie életművéből, a Pán Péteren túl, csak egyes mondások élnek tovább:

Sose tulajdoníts az ellenfelednek aljasabb szándékot, mint a magadé.

Sosem értjük meg, milyen kevésre van szükségünk ebből a világból, míg át nem éltük az elvesztését.

Mindig légy egy kicsit kedvesebb, mint szükséges.

Meghalni végre, irtó nagy kaland.

Vagy ez, amelyet akár Oscar Wilde is mondhatott volna:

Nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy mindent tudjak.

Mégsem ezek közül választanék mottót a mai napra, vegyük inkább a következőt:

Nem is igazi munka az, ha nem csinálnál szívesebben valami mást.

Nagy igazság! Hiszen ha szívesen csinálod, nem érzed a fáradtságot – és mitől lenne munka az, ami el sem fáraszt? De van-e ilyen a pénzkereső foglalkozások között? Van olyan vigéc, mosógépszerelő, vagy aktakukac, aki örül a hétfő reggeleknek? Orvos, aki nem nyaralna inkább a pálmafák alatt? Egyedül a művész az, akit nem visel meg a munka, mint fizikai tevékenység – és még közülük is csak a legjobbak emelkednek felül a balsorson és a sorscsapásokon – a befutott művész, aki ragyogóan él abból, amit a nyomorgás évei alatt megalkotott.

Csodaország, Sohaország, hogy is lehetnénk másutt boldogok?